Reményiné Dobos Erika – Fábri István: „Ifi”-s köszönet Solymár Péternek

Különböző közösségek vezetői közül sokan, sokszor és sokféle összefüggésben szokták hangsúlyozni, hogy a „fiataloké a jövő”. Ennél ritkábban fordul elő azonban, hogy valóban komoly szerepet is szánjanak a szép szónoklatok kedvelt tárgyát képező ifjúsági csoportoknak, a lelkes és olykor naiv fiataloknak. A csömöri evangélikus gyülekezet ifjúsági körének régi és jelenlegi tagjai azon szerencsés nemzedékekhez tartozónak mondhatják magukat, akik megtapasztalhatták, milyen az, amikor nem csak üres ünnepi beszédek kötelező „fordulataiként” kezelik őket. Közöttük is különösen szerencsésnek mondhatja magát az immár több mint negyedszázada, 1981-ben konfirmációs vizsgát tett évfolyam, akiknek nevében ragadtunk tollat.

S hogy miért? Nem csak azért, mert a konfirmációs vizsga és úrvacsora számunkra soha nem felejthető aktusával mi is a nagy hagyományokkal rendelkező, összetartó és méltán elismert csömöri gyülekezet immár „hivatalosan” is felnőtt tagjaivá válhattunk. És nem csak azért, mert a gyülekezeten belül hosszú évekig látogathattuk az ifjúsági bibliaórák lelket és szellemet építő foglalkozásait. Hanem azért is, mert éppen állampolgári értelemben vett felnőtté válásunk időszakában, a kissé hirtelen támadt, Csömörön sok tekintetben újító- és reformjellegűnek számító elképzeléseinknek megértő és hiteles támogatójára akadtunk – méghozzá éppen Solymár Péter evangélikus lelkész, Péter bácsi személyében.

Egy óvónő, egy tanító, egy általános vagy középiskolai tanár az ember életének különböző periódusában kíséri figyelemmel valakinek a felnőtté válását. Ő azonban lelkészként már kisgyerekkorunktól fogva, az ún. vasárnapi iskolától kezdve, a konfirmációs előkészítő tanfolyamon át az ifjúsági órákig mellettünk volt prédikációival, tanácsaival és önzetlen szeretetével. Ugyanígy megértő volt velünk akkor is, amikor a mindig is bensőséges légkörű, ám számunkra kicsit monoton formában zajló ifjúsági órákat mozgalmasabbá, lendületesebbé, sok zenével és a fiatalok részvételével – mai divatos szóhasználattal élve –interaktívabbá kívántuk tenni. De lelkesen szervezte feleségével, Márta nénivel 1986-ban az ifjúsági kör első többnapos, mártélyi kirándulását is vagy az ifjúsági énekkar akkor szintén kissé formabontónak számító templomi fellépését az istentiszteleti alkalmakkor. Ezek a programok ma már szerves részét képezik a gyülekezet életének. Róla igazán elmondhattuk, hogy valóban a pártunkon áll, és ha néha szükség volt rá, ki is állt mellettünk bárkivel szemben. Valljuk be, olykor nem akármilyen legendákat kellett velünk kapcsolatban eloszlatnia… (Ezek közül talán az egyik legemlékezetesebb volt az, amikor meg kellett győznie a gyülekezet néhány tagját, hogy a fiatalok péntekenként nem cross motorral száguldoznak az imaház lépcsőjén, és a teremből kiszűrődő késő esti zajok nem a vad motorfékezések fékcsikorgásaitól származnak, hanem csak jó hangulatú ping-pong meccsek mellékzörejei.)

Álszerénység lenne azt állítani, hogy elsősorban nem magunkra voltunk büszkék akkor, amikor nem csak a település irigyelt ifjúsági közösségévé, hanem az evangélikus egyházban is néhány év alatt országosan elismert, megbecsült és igen jó hírű ifjúsági körré vált a csömöri csoport. Akkor még csak tudat alatt éreztük, hogy ebben azért rajtunk kívül valaki másnak is komoly szerepe volt – most már azonban tudjuk, hogy valójában övé volt a legnagyobb érdem, hiszen megérezve-megértve az idők szavát, sok-sok új ötlettel is támogatva, teret adott egy új típusú ifjúsági gyülekezeti tevékenységnek. Ráadásul egy olyan tevékenységnek, amelynek segítségével nem pusztán az evangélikus gyülekezethez, hanem a későbbiekben az egész falu közösségéhez is még erősebb szállal kezdtünk kötődni.

Amit azonban biztosan állíthatunk akkori önmagunkról, hogy nem csak a gyülekezeten belül voltunk nagyon-nagyon büszkék Péter bácsira, hanem iskolai osztálytársaink, barátaink, az egyházhoz egyáltalán nem kötődő ismerőseink előtt is. Arra, hogy olyan jól, számunkra mindenkinél jobban prédikál, hogy olyan „fiatalos”, hogy olyan közvetlen és vidám, hogy a korkülönbség ellenére is képes teljesen a „mi fejünkkel” gondolkodni. Azt nem tudjuk, hogy ő büszke volt-e ránk, csak annyit remélünk, hogy nem bánta meg, hogy olyan sokszor kiállt mellettünk.

Amikor kiöregedve az „ifi”-ből egyre inkább elmaradoztunk, igen szomorúak voltunk a felbomló társaság miatt. Igaz, a gyülekezet aktív vagy kevésbé aktív tagjai maradtunk, de többünknek azért sokáig nagyon hiányzott, és hiányzik ma is ez a semmihez sem hasonlítható közösség.

Most, amikor harminchét évi szolgálat után Solymár Péter lelkész nyugdíjba vonul, hasonló szomorúságot érzünk. Csak az vígasztal minket, hogy mint ahogy akkor mi sem „teljesen” búcsúztunk, ő is a gyülekezet tagja marad. A csömöri evangélikus gyülekezet és az egész falu általunk nagyra becsült tagja.

Mindent köszönünk, Péter bácsi!

(Megjelent: Csömöri Hírmondó önkormányzati információs havilap, 2007/augusztus, 7. oldal)