Johann Gyula: Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. Jn 1,9

Sokan vannak ma egyedül, és sokan vágyakoznak család, barátok iránt. Hosszúak az esték, minden csendes, az utcák kihaltak. Egyedül vagyunk! Nézzük a televíziót, olvassuk az újságokat, hogy a gondolatainkat eltereljük, mert a gondolatok jönnek. Pótszerek és a távirányító után kapkodunk, és csak azt vesszük észre magunkon, hogy valami hiányzik. Nehéz ezt az érzést megfogalmazni, de mintha ettől a hiánytól üres lenne az életünk. A mesterséges fények szinte megvakítanak minket, az igazi világosság után pedig csak vágyakozunk. Sokszor, így karácsonykor, csak a sírásunk hangja visszhangzik bennünk, a múltban kutakodunk. Keressük azokat az emlékeket, amikor békességet, biztonságot, nyugalmat, örömet éreztünk. Vajon hol maradtak ezek az emlékek? Elsodorta őket az élet kiszámíthatatlan forgataga? Vágyakozunk a megoldás, a harmónia után, de egyre rosszabb színben tűnik fel előttünk a világ, az életünk. Furcsábbak ilyenkor a világ fényei is. A televízió villogása, a bevásárlócsarnokok mindenkit csábító fényei erősebben vakítanak, mint máskor. Puhább, melegebb, szeretetteli fényekre vágyunk. Valamiféle „megoldásra” várunk, nem tudjuk pontosan milyenre, de valaminek történnie kéne már –gondoljuk. És te, Uram, közénk jöttél! Csöndesen, éjszaka megszülettél. Nem lármáztál, csak csendesen bekopogtál a házakhoz, és hozzám is jössz: várlak Uram. Ajtót nyitok most neked, kitárom életemet előtted, mert te ismersz engem, te alkottál: „Ó Isten, te vagy Istenem.”

Jó lenne, ha végre igazi karácsonyunk lenne, amikor a „mindennel időben elkészülni” érdekében, nem kéne feladni az ünnepet. Amikor megbocsáthatnánk mindenkinek a bántást, a rossz szavakat. Amikor nem csak a magunk „sötétsége” rémítene, hanem a karácsony valódi világossága örvendeztetne bennünket.

Azt gondolom, sokat beszéltünk már a keresztyénségről, az elvárásokról. Túl sokat. A mi beszédünk hatástalan, ha nem párosul a Krisztuskövetés cselekedeteivel. Az imádkozni elfelejtő, a szeretetről papoló, másokat megbélyegző keresztyénség nem képes betölteni küldetését.  A hangoskodás helyett inkább a csendre kéne figyelnünk, hogy véletlenül se nyomjuk el a felénk igyekvő Úr hangját. Hiszen nem ránk van szüksége a világnak, hanem rá. Nem a mi szavunk ér el változást, hanem az övé. Nem mi gyógyíthatunk, hanem ő. Nekünk minden szavunkkal, cselekedetünkkel rá kell mutatnunk, őt kell a középpontba állítanunk. Ezt jelenti az ézsaiási útépítés. Arra bíztatni mindenkit, hogy a hatalommal érkező Úr elől takarítsunk el mindent, ami emberi, veszendő, hogy az Örökkévaló jelenléte realitássá legyen. És talán az lenne a legnagyobb kitüntetés számunkra, hogy mint élő kövek épülhessünk be abba az útba, amelyen az Úr érkezik.nkra, hogy mint élő kövek épülhessünk be abba az útba, amelyen az Úr érkezik.

A Krisztuskövetés alázattal jár. Elfogadni azt, hogy ő jár előttünk, hogy csak a nyomában botorkálhatunk bizonytalan lépteinkkel, nem könnyű. Hiszen szabadságra szabadítattunk meg, ahogy Pál fogalmaz a Galata levélben. Szabadság és alázat? Két ellentétes fogalom a mai ember számára. Persze a szabadság ma inkább szabadosságot, az alázat pedig vagy félelemteli megalázkodást vagy ravasz meghunyászkodást jelent. Nem igazán érzékelhető ma a határa a szabadságnak és a szabadosságnak, nem igazán érezzük a hitben járás alázatos voltát. Pilinszky János egy rádióriportban beszélt arról, hogy a vallásos embernek kétszer kell rátalálnia a hitre. Először gyermeki ártatlansága idején, másodszor pedig úgy rátalálni a hitre, hogy ez egy félelemteli személyes dráma gyümölcseként jelentkezzen. Azt hiszem, ez a „dráma” lehet számunkra a fordulópont. Az Úrral találkozás drámája, megrázkódtatása. Hiszen aki szembetalálkozik vele mást nem tehet, csak térdre borulhat, mert átéli azt a szeretetet, amivel utánunk nyúl az Atya Jézusban. Ez a dráma segít helyretenni zavaros fogalmainkat, mint például alázat és szabadság. Ez a szeretet képes elérni, hogy felegyenesedhessünk és felemelhessük a fejünket, és földhözragadt emberségünkkel, az Ő nyomdokában maradhassunk.

Nézzünk fel az elénk igyekvő Jézusra, aki értünk jött, aki értünk jön és lássuk meg a benne megjelenő értünk lehajló isteni szeretetet.

Imádkozzunk: Szerető Uram, add, hogy karácsonykor veled találkozhassak családom együttlétében, rokonaim szemében, egyedüllétem csendjében. Jövel Uram Jézus! Ámen.

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!

(Megjelent: Csömöri Hírmondó önkormányzati lap, 2009/december, 9. oldal)