Johann Gyula: Ezt mondja az Úr: A kegyelem idején meghallgatlak, a szabadulás napján megsegítlek. (Ézs 49,8a)

Szeretett Testvérek!

Tudjuk, hogy mekkora a különbség az általában való hallgatás és segítés, ill. a meghallgatás és megsegítés között. A hallásunk sokszor megcsal minket, és hihetetlen hangokat, szófoszlányokat tárolunk, szinte öntudatlanul. Eszembe jut ezzel kapcsolatban egy gyermekkori történet, amit még a zeneiskolában hallottam. A történet a török által megszállt Magyarországon játszódik a 16. század végén. Egy magyar falut megtámadott egy török lovas egység, a férfiakat, nőket, gyermekeket rabszolgaláncra kötve elhurcolták. A kicsiket török iskolába vitték. Évek múlva, amikor fordult a hadi-szerencse, az anyák kiszabadulva fogságukból rátaláltak a medreszben régen elvesztett gyermekeikre, de mivel hosszú idő telt el, néhányan a kisgyermekekben nem ismerték fel még csecsemőként elvesztett kicsinyüket. Sokáig próbálkoztak, keresték az ismert vonásokat, hátha valami emlékezteti őket, és segít az egymásra találásban. Mikor rájöttek, hogy ez így nem megy, és elkeseredve szembenéztek azzal, hogy esetleg szemtől-szembe nézve sem ismerik fel egymást, az egyik anya énekelni kezdte azt az éneket, amivel minden este elaltatta gyermekét. A kicsi azonnal felismerte a régen hallott dallamot és hozzászaladt, egymásra találtak.

A gyermek meghallotta a szülői hangot, megtalálták egymást, felismerték, hogy összetartoznak.

Egy kicsit így képzelem az isteni meghallgatást és megsegítést is. Ő szól, bennünk pedig ott van a megismerésnek nem csak a vágya, hanem a képessége is. Ha pedig ez a kettő találkozik, létrejön az újra és újra megújuló kapcsolat: meghallgat és megsegít minket. Ma is.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, kérünk adj nekünk készséget, hogy felidézhessük magunkban hangodat és ez által ma is rád találhassunk. Ámen.