Tenczer Györgyné: „Isten munkatársai vagyunk?”
Az őszi Országos Evangélikus Presbiteri Találkozón a csömöri 60 presbiter közül öten vettünk részt.
A téma – nevezetesen az egyház, a gyülekezetek jövője, s benne a presbiterek szerepe – mélyen elgondolkodtató s egyben figyelemfelkeltő volt.
Az ilyen találkozókra az ember általában azért megy el, hogy „megmutassa” magát, hogy „letudja” a kötelességét. Talán a felelősségtudata viszi el, talán a kíváncsisága.
Gáncs Péter püspök a presbiterek szerepvállalására felhozott sport-hasonlata – amellyel a találkozót megnyitotta – minden résztvevőt személy szerint érinthetett (volna).
A képzeletbeli futballmeccs félidejében az edző utasítása (valójában a mandátumai feléhez érkezett presbiterek számára) döntő és kulcsfontosságú: „Tessék szívvel-lélekkel játszani a végéig, ne úgy, hogy éppen csak…! Aki így gondolja, az cseréltesse le magát!” Ha a játékosok valóban mindent beleadnak a játékba, elképzelhető a győzelem. Ha ímmel-ámmal játszanak csak, kizárólag a túlélésre, akkor nem sok remény van az ünneplésre…
Pröhle Gergely országos felügyelőnek tetszett a hasonlat. Szerinte is szükség van a kijózanító helyzetértékelésre. A számok önmagukról beszélnek: radikális az egyháztagok csökkenése. Ki ne tudná, hogy fogyunk a templomokból?! Ezért – szerinte – ha a mennyiségnek most búcsút mondhatunk is, a minőségre kellene helyeznünk a hangsúlyt.
Lengyel Anna, a kerekasztal-beszélgetés moderátora is hasonlattal élt: igen, elmegyünk a templomba, akár egy mozielőadást, végignézzük-hallgatjuk a lelkészt, mintegy programként „letudjuk” Istennel a dolgunkat, majd hazamegyünk.
Ez már szíven ütött. A nyílt és kemény beszédek hallatán tényleg el kellett (és kell) gondolkodnom: emlékszem-e egyáltalán presbiteri eskümre? Vajon szüksége van rám az egyháznak? Rám van szüksége? Vajon tényleg teszek annyit, amennyit tőlem elvárnak, vagy én elvárok magamtól? Vajon szívből vállalom ezt a tisztséget, vagy inkább csak formalitás számomra? Netán a hiúságomat legyezgeti, hogy lám, engem megválasztottak…? Tényleg előreviszi a gyülekezet fontos kérdéseiben a döntést az én szavam, szavazatom? Elgondolkodom-e az eldönteni való kérdésen, vagy csak felemelem a kezemet, amikor kell? Vállalom-e az őszinte véleményemet, vagy a presbiteri ülés felgyorsítása végett inkább hallgatok, hogy aztán utána öt-hat presbitertársammal összesúgjak, hogy mit is akartam volna
Egyáltalán: mit jelent presbiternek lenni…?
A találkozó óta eltelt idő alatt mindezek a kérdések folyamatosan foglalkoztatnak, és arra gondolok, milyen jó, hogy ezek a kérdések engem foglalkoztatnak. A valódi félidőhöz azonban van még egy pár hónap. A bölcs visszanézésig „Örömdalok hangozzanak világszerte széjjel, Betlehemben üdvözítőnk született az éjjel”!
Áldott ünnepeket!
(Megjelent: Mustármag – Csömöri Evangélikus Gyülekezet lapja, 2009. Karácsony, 5. oldal)