Weltler Gábor evangélikus lelkész: „Mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

(Gondolatok a csömöri ifis tábor után, 2010. július)

Idén már harmadszor vehettem részt (vezetőként) a csömöri ifi hagyományos magyaregregyi nyári táborában. Számomra ez a hét csakúgy, mint a korábbi években, idén is a lelki feltöltődés ideje volt, amelyet egy olyan közösségben élhettem át, ahová bizonyosan nagyon jó tartozni, s amely minden tekintetben példamutató. Meggyőződésem e mai, erőteljesen individualista világunkban, országunkban, egyházunkban – amikor azt halljuk folyton-folyvást: „valósítsd meg önmagad!”, s lépten-nyomon az önzés mindennapi életünkben is testet öltő formáiba botlunk –, hogy szüksége van a fiataloknak és a felnőtteknek egyaránt közösségi élményekre. Sajnos a legvédettebb, legbensőségesebb és – mondhatom talán – a legbiztonságosabb közösségek, a családok is lassan-lassan elemeire hullnak. Rémisztő statisztikák látnak napvilágot. A támasz nélkül maradtakat pedig mindenféle erők próbálják magukhoz csábítani. Ebben a tekintetben van talán a legnagyobb szerepe az egyháznak a 21. században, hogy valódi közösséget teremtve felkarolja az egyedül lévőket, magányosokat, kicsiket és nagyokat egyaránt, és társadalmi hovatartozástól, nemtől, rangtól függetlenül mindenki számára elérhető, védett és örömökkel teli alternatívát nyújtson, egy valódi menedéket, ahol a középpontban nem emberek, földi hatalmak, talmi érzések, küzdelem és teljesítmény, hazug és ostoba dicsőségvágy, hanem az élő Úr Jézus tündököl!

Ilyen közösségben tölthettem el az elmúlt hetet Magyaregregyen, a csömöri ifi nyári táborában, amely valójában egy csodálatos „lelki utazás” volt. Utazás, ahol egy hűséges útitárs is mellénk szegődött, s példázatai útján kalauzolt bennünket. Olyan példázatok útján, amelyek kikezdik, felrázzák az emberi gondolkodásunkat, kizökkentenek a hétköznapok monotóniájából, s valami egészen más világba, Isten országa, s annak titkai felé irányítják figyelmünket. Mert minden ilyen alkalom lényege, hogy találkozzunk Istennel, élő kapcsolatunk legyen Vele: szent igéjén, az imádságon és az éneken, de a beszélgetéseken és a játékokon keresztül egyaránt.

Minden reggel áhítattal kezdődött, amelyen a nap témája került elő! Kedden a szőlőmunkások példázata nyitotta a sorozatot. A példázat szerint a gazda egy dénárt adott azoknak is, akik reggeltől dolgoztak szőlőjébe (akikkel egyébként ebben az összegben egyezett meg, akikkel „szerződést kötött”), de ugyanennyi volt a bére a délután ötkor munkába állóknak is. Igazságtalan? Az egész napon át robotolók szerint igen. Emberileg nézve igen. De ott feszül minden lázongásunk mögött a Gazda kérdése: „Tán azért gonosz a ti szemetek, mert én jó vagyok!” Isten jóságával szembesültünk az első napon, aki nem érdemek szerint osztogat, hanem nagy kegyelméből mindenkinek ugyanazt a jót szeretné adni. Ezért fontos a vele való élő kapcsolat.

Szerdán a tékozló fiú példázata szembesített minket, a sokszor Isten ellen lázadó, a csak a saját erejében és észében bízó énünk reménytelen helyzetére. Hányszor hagytuk ott mi is lelki otthonunkat, az atyai házat? Mégis van remény: az Atya így is tárt karokkal vár. Nemhogy szolgasorba dönt, de karjaiba zár, szép ruhába öltöztet, gyűrűt húz ujjunkra, s lakomát csap. Ilyen öröm van ugyanis a mennyben egyetlen bűnös, Istentől eltávolodó lélek megtérésén. Persze emberi igazságérzetünk megint riadót fúj, látva az idősebb fiú reakcióját: „Ő minden pénzed eltékozolta, s te megjutalmazod?” Nekem pedig még egy kecskegidát sem vágatsz le, hogy a barátaimmal mulathassak?” Mi is feltesszük a kérdést: hol itt az igazság? Csak Isten végtelen szeretetében bízva és élve leljük meg a választ: van megújulás, van kegyelem, van irgalom. Mielőtt együtt lázongnánk az idősebb testvérrel, érdemes önmagunk szívét is mérlegre állítani: vajon mi nem a tékozló gyermekek vagyunk? Vajon nekünk nincs szükségünk ugyanúgy Isten kegyelmére, mint a fiatalabb fúnak a példázatban?

A csütörtöki példázat már a végidők felé irányította figyelmünket. A nagy vacsora, ahová egy meghívott sem jött el, mert mindenféle nevetséges indokkal inkább a távol maradás mellett döntöttek. A példázat szembesített minket is az Isten hívását sokszor elutasító, s a vele való találkozás elől inkább a távolmaradást választó viselkedésünkkel. Eszünkbe juttatta az ige azt a sok-sok nevetséges kifogást, amellyel mi magunk is újra és újra visszautasítottuk a hívást. Elzárkóztunk a gyülekezet vagy épp az ifjúság közösségétől. Pedig a hívás szól, a vacsora készen, s ha mi nem töltjük fel a helyeket, a kegyelmes Isten feltölti mással. Legyünk hát figyelmesek a hívó szóra! – szólt a 4. nap tanulsága.

Végül pénteken a nagy elválasztás, a juhok és a kecskék példáján keresztül az utolsó ítélet került előtérbe. Az igaz bíró: Isten. Ő dönt, s mi csak kegyelmében bízhatunk. Nem sorolhatunk emberi érdemeket, nem dicsekedhetünk elért eredményeinkkel. Számomra e példázat legmegdöbbentőbb mozzanata, hogy mindkét fél meglepődött. Az igazak nem tudják miért állnak a jobbon, s a másik oldalon állók is értetlenek. Mert nem emberi számítások alapján dől el, hogy ki, hol áll. Egyedül Isten dönti el. Akik hisznek benne, azok lehetnek eljövendő országának tagjai. Talán ismert előadónk dalszövegének egy sora is jól szemlélteti mindezt: „hogy hited mit ér, arról bírád ítél.” Számunkra az egyetlen remény, hogy az igaz bíró, nem más, mint a trónon ülő Bárány, a bűnösök Megváltója! Hiszed? Akkor élni fogsz! – bátorított minket a pénteki nap példázata.

A lelki utazáson fontos állomások voltak a reggeli áhítatok utáni egyéni elcsendesedések a Biblia mellett, ahol mindnyájan személyesen találkozhattunk az ige szavaival, s szembesülhettünk a nekünk szóló üzenettel. Ehhez hasonló élmény volt ezen a lelki utazáson a mindennapi csoportbeszélgetések sora, ahol szűkebb körben mélyedhettünk el a napi példázat rejtelmeiben. Szintén csodás tapasztalat volt számomra a fiatalok által megszervezett csendséta, amelyen már ránk esteledett, amikor felértünk a Máré várához, s hosszú a csend után ismert énekek segítségével vált elevenen átélhetővé: „Itt az Isten köztünk.” Mert ez a lényeg: közösség Vele, s közösség egymással. A láthatatlan színház is sokakat segített közelebb kerülni Istenhez, de a közös filmnézések szintén ezt a célt szolgálták, ahol más emberek életén keresztül ismerhettünk rá személyes gondjainkra. Nem voltak kevésbé hasznos részei a hétnek a délutáni játékok, a strandolás – az önfeledt öröm pillanatai –, és a beszélgetések sem. Az egész hét megkoronázása pedig a táborzáró úrvacsorás istentisztelet volt, ahol egészen személyesen és bensőségesen átélhettük azt, amit e kis írás címül szántam: valóban Megváltó Urunk vendégei voltunk az egész folyamán, aki e hét után számunkra már nem „ismeretlen Isten”.