Johann Gyula: Isten igazsága (Róm 9,15-16)
Németországi ösztöndíjam alatt különleges kiállításra jutottam el német teológus barátaimmal. Egy kis középkori templomban az utolsó ítélettel foglalkozó festményeket mutattak be. Számomra furcsa alkotások között sétálgattunk. A barokk ábrázolások döbbenetes pokol-megjelenítéseivel szemben álltak a modern nonfiguratív technikákkal megelevenített mai elképzelések. Figyelmemet egy XVI. századi németalföldi ismeretlen festő képe vonta magára. Valószínűleg azért, mert nagyon közel áll hozzám az a kép, ami szinte minden gyülekezeti teremben megtalálható: a széles utat és a keskeny ösvényt ábrázolja. A széles úton hömpölyög a tömeg valamerre, a keskeny, kacskaringós ösvényen viszont egy-egy hívő halad csak, de ez az út vezet Krisztushoz. A középkori festőt megihlette a szoros kapuról és a keskeny útról szóló szakasz a Hegyi beszédből (Mt 7, 13-14), azonban a kép alá Mt 25, 31-46-ot írta, ami az utolsó ítéletről szóló rész. A kép közepén fenn Jézus ül a mennyei trónuson. Két oldalról igyekeznek hozzá az emberek. Az egyik irányba elutasítóan tartja a kezét, a másik irányból igyekvőknek pedig int, hogy szabad az út hozzá. Mindkét csoport arcain az értetlenség vehető ki. A megdöbbentő az volt, hogy a képen Jézus a keskeny úton igyekvők felé volt elutasító. Barátaim gyorsan megfogalmazták véleményüket: az ismeretlen festő valószínűleg félreértette a Szentírás szavait. Azt mondták, hogy aki a hit útján halad, az biztosan célba ér. Számolhat azzal, hogy a keskeny ösvény, kanyargós, próbákkal teli útján mégis mindig Krisztus felé, az üdvösség felé halad. Csak így látják értelmét a keresztyén útnak, az önmegtagadásnak, a sok lemondásnak. Isten igazsága akkor lehet csak mindenek feletti igazság, ha valóban úgy múlja felül az emberi igazságot, hogy bízhatunk a nagybetűs Igazságban, akivel az utolsó ítéletkor szembesülünk majd.
Pál apostol a választott nép hitetlensége miatt szomorkodik. Az ősatyák életéből vett történettel bizonyítja számukra, hogy a hitetlenségük Isten ígéreteit nem befolyásolja. Az Örökkévaló szava és cselekedetei önmagukban megállnak, és a beléjük vetett hit vagy a hitetlenség nem módosíthat rajtuk. Isten istensége mindenek feletti, nem kérdőjelezheti meg senki a maga hite, vallásossága alapján. A zsidók számára azonban, Jézus, mint Isten igazságának megjelenése nehezen értelmezhető. Benne ugyanis az isteni irgalom olyan „megelevenedése” történik, amit az emberi igazságosságon tájékozódók nem tudnak megérteni. Elfogadhatatlann a szemet-szemért igazságán nevelkedők számára. Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Ezek a szavak nem az egyezkedés, alkudozás szavai. Mikor Mózes összetörte a kőtáblákat és elégette az aranyborjút, könyörgött az Úrhoz, hogy irgalmazzon a népnek, és kísérje őket tovább az úton. Ismertesse meg magát velük, hadd lássák és érezzék jelenlétét. Mutasd meg nekem dicsőségedet! – kérte Mózes az Urat. Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. (2Móz 33, 18-19) Megmutatja magát, átélhető a jelenléte, de mégis teljesen másként, mint amit láttak, megszoktak a sokistenhitű Egyiptomban. Nem az ember alkotta magának az istent, hanem az Úr teremtette az embert, és ő hívta el népét.
A ma embere is hajlamos a maga istenélményei, hite, vallásgyakorlata alapján saját istent alkotni. Olyat, amilyennek elképzeli, amilyennek látni szeretné. Ráruház mindent, ami emberi elképzelés szerint jó, igazságos, valódi. De mégiscsak teljesen más ez az istenlátás, mint maga az élő Isten. Jézus szava: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, egészen más, mint amit az ember hordoz önmagában, amit a maga által alkotott idealizált istenképből kikövetkeztet.
Évekkel ezelőtt az általános iskolában, ahol hittant tanítottam, az első osztályban komoly beszélgetés alakult ki arról, hogy Isten hogy néz ki. Mondtam a gyerekeknek, hogy őt nem lehet elképzelni. Más mint az ember. Nem értették. Kíváncsi voltam, hogy hat-hét évesen hogy gondolják, ezért megkértem őket, hogy rajzolják le. A kisfiúk királyt, királyfit rajzoltak, a kislányok királykisasszonyt. A mesevilágból keresték meg azt a tekintélyt, akinek hatalma van, aki mindenki felett áll. A legnagyobbat rajzolták, akit csak el tudtak képzelni. Azt gondolom bennünk felnőttekben is ott van ez a „tudás”, de életünk folyamán próbáljuk egyre inkább értelmezni a róla bennünk élő képet, és felruházzuk olyan vágyainkkal, tulajdonságokkal, amik a mi számunkra elérhetetlenek. Azt gondoljuk, hogy Istent úgy tudhatjuk magunk mellett leginkább, ha minél jobban ismerjük. Nehéz elfogadni, hogy nem a mi megismerési törekvéseink, a mi jónak látott keresztény utunk, a mi szilárdnak vélt hitünk lehet a záloga az örök életünknek, hanem egyedül az ő kegyelme.
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek –mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Ezt a tanítást érzem a fent említett, az utolsó ítéletről szóló példázatban. Hiszen senki nem tud megfelelni annak az elvárásnak, hogy mindenkihez odalépjen, de ha csak eggyel is megcselekedtük a legkisebbek közül, vele tettük meg – mondja Jézus. Azt gondolom a kép festőjének az volt a célja, hogy rádöbbentse újra és újra az embert: egyedül Isten irgalmas szeretete igazíthat meg bennünket. A magunk ereje, hite ahhoz kell, hogy Jézusban felismerve a keskeny utat és a szoros kaput, az ő szeretetében járhassuk életünk útját.
Imádkozzunk!
Jer Világosság, ragyogj fel nekünk, hogy csak Krisztus légyen mesterünk! El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat, aki népének örökséget ad! Szánj meg, Isten!
Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged, hadd ízleljük édességedet, tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk, egyességben és békében éljünk! Szánj meg, Isten! Ámen! (EÉ 232. 2-3.v.)