Solymár Péter: „…Lássatok!” Lukács 24:36-40

A kijelölt igeszakasz közvetlen folytatása az emmausi történetnek, amellyel egész héten, alkalomról alkalomra Isten Lelke által sokféle megvilágításban találkozhattunk. Igénk szerint a tanítványok még hallgatják az emmausi beszámolót, amikor megjelenik közöttük Jézus, a Feltámadott, és a megszokott köszöntéssel üdvözli őket: Békesség néktek!

Egészen döbbenetes, ahogyan Jézus viselkedik ezzel a zavarodott, semmit sem értő, tanácstalan társasággal. Az Ige szavai olyan jól érzékeltetik a tanítványok állapotát: ZAVAR, FÉLELEM, KÉTELKEDŐ GONDOLATOK és TÉVESZME – olvashatjuk. Téveszme: hiszen az is megfordul a fejekben, hogy kísértetet, szellemet látnak.

Jézus – figyeld ezt a szenzációsan kifejező magyar szót: KÉZZELFOGHATÓAN – bizonyosságot ad önmagáról.

Figyeljük a szavait: NÉZZÉTEK! TAPINTSATOK! LÁSSATOK!!!

És megmutatja a kezét és a lábát, a szögek helyét, a sebhelyeket.

Sőt, hogy elűzze a bizonytalanságot: eszik is előttük (halat), hogy ne gondolják többé róla, hogy szellemet láttak. Micsoda nagylelkűség a bizonytalankodókkal szemben!

Majd újra türelmesen magyarázni, tanítani kezd: mint ahogy az Emmausba vezető porlepte úton elmagyarázta Kleopásnak és társának: beszél a prófétákról, utal a zsoltárokra, Mózesre, akik által meg van írva, hogy Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halottak közül. Hogy a bűnbocsánat és megtérés részese lehessen a minden kor embere.

Közel 20 évszázad telt el: és az emberiség egy része, sokszor talán mi magunk is – ma is ugyanezekkel a kétségekkel küzdünk. Kételkedés, félelem a keresztyénségtől, zavar és sok-sok téveszme Jézusról. (Ha nem így lenne, nem támadnák oly sokszor a keresztyéneket vagy keresztyénséget.)

Meglátni Jézust! Ez a keresztyén ember csodálatos lehetősége.

De ez a „Jézuslátás” az élő, a feltámadott Úrról kell, hogy szóljon. Aki nem halott, hanem ma is élő, akivel találkozni lehet, aki megszólít, aki mellettünk van, tanácsot ad, megnyugtat vagy megvigasztal.

Az első keresztyének üldözésének idejéről szóló történelmi regényben van egy jelenet, ahol Justusnak, a tanítványnak a vallatása folyik. A bíró dühösen és idegesen teszi fel e kérdést Justusnak:

– Ha te hiszed, hogy Jézus él, akkor mondd el, hol találkozol vele?

Mire Justus sóhajtva így válaszol:

– Azt nem tudom. De azt tudom, hogy él. Őt keresem mindig, …minden keresztútnál Vele akadok össze, minden ajtónyitásra úgy nézek fel, mintha Ő jönne be, és minden dombtetőn Ő bukkan fel előttem…”

Drága öreg pap barátom szavai ma is a fülemben csengenek: „Ha majd egyszer a mennyországba jutunk, ott fogjuk majd csak igazán látni, hogy mennyire közel volt itt a földön hozzánk Jézus!”

Meglátni Jézust! Tudom, hogy mindannyiunk életében voltak élethelyzetek, amikor minden kétséget kizáróan és „kézzelfoghatóan” megéreztük: Ő az, aki most megszólított, megmentett, tanácsot vagy erőt adott.

Olyan szépen ír erről Túrmezei Erzsébet a Lábnyomok c. versében: az ember felteszi a kérdést Jézusnak, miért van az, hogy a nehéz élethelyzetekben eltűnt mellőle Jézus lábnyoma? Mire Az Úr így felel: Gyermekem, azért, mert ott abban a nehéz helyzetben a hátamra vettelek, és úgy cipeltelek…

Az elmúlt napokban híradás jött egy asszonyról, akit Haitin a romok alól sikerült kimenteni… Amikor megkérdezték tőle, hogy bírta ki a több napot ebben a katasztrofális helyzetben, egyszerűen válaszolt: imádkoztam.

Ilyen erő az élő Úr közelsége! És nem szégyellem bevallani: nekem erre az erőre szükségem van. Mert e nélkül az erő nélkül senki és semmi vagyok! Szükségem van arra a drága, sebhelyes, megtartó kézre, amely kisgyermekként megáldott, felnőttként áldást és kenyeret osztott a számomra, szükségem van a gyógyító kezére, szükségem van az ő üdvözítő, bűnöket megbocsátó vérére, amely tovább él az egyházban, a keresztségben és az úrvacsorában. Szükségem van rá, egészen addig, amíg egyszer életem utolsó sóhajtásaként azt nem mondhatom: „Atyám a te kezedbe ajánlom lelkemet.”

Meglátni Jézust! Sok ember boldog tapasztalata az, hogy lehetséges!

És aki erre eljut, rádöbben: mennyire meggazdagodott általa az élete!

Nem megmagyarázni kell a feltámadás titkát, mert azt nem lehet, hanem hinni kell, mert azt lehet! És élni ebből a „Jézuslátásból”! Úgy, hogy merjük megtenni az ő szavára azt, amit eddig nem tudtunk, vagy nem mertünk: mert annyira kilátástalannak és ésszerűtlennek látszik.

Egyszer egy kisvárosban töltöttünk néhány napot. Felhívták a figyelmünket arra, hogy menjünk el egy bizonyos cukrászdába, mert ott az ország legjobb fagylaltja kapható. Meg is néztük, és döbbenten láttuk, hogy ennek a cukrászdának vasárnap van a szünnapja. Amikor megkérdeztük a tulajdonost, hogy lehet ez, hogy pont vasárnap tartanak zárva, amikor az lehetne a legforgalmasabb nap, őszintén válaszolt: mi hívő emberek vagyunk, számunkra a vasárnap ünnepnap, Isten napja – ezért. Ugye, milyen ésszerűtlennek tűnik a világ szerint ez a mentalitás? De Isten megmutatja, hogy akit akar, azt Ő megáldja tetszése szerint.

Wass Albert egyik mesekönyvében megtanítja a gyermek olvasóit arra, hogy háromféle ember van: a Látó ember, a Gyűjtő ember és a Rontó ember.

Ó, bárcsak látó – Jézuslátó emberekké válhatnánk!

Akkor tudnánk nem aggódni a mindennapok gondjai között, tudnánk igazat mondani minden helyzetben, tudnánk megbocsátani annak, aki megbántott, tudnánk Jézusról tanúskodni ott, ahol úgy gondoljuk, hogy úgysincs semmi értelme. Akkor a hűtlen, kétségeskedő, kételkedő, zavarba jövő, kicsinyhitű mai tanítványok bátorítást kapnának és lenne bátorságunk tanúskodni az élő Úrról.

Egy csodálatos verset találtam. Szerzője: Zsiskú János. A vers címe: A vándor.

Idézni szeretnék befejezésül néhány sort ebből a versből.

…Egy vándor jár az út porában.
Elűzöd? Újból visszajön.
Megáll a templomban, házközepén:
Békesség néked, így köszön.
Gúnyold ki, küldd el, mindhiába,
A sértés róla mind lehull,
keres nappal és éjjelente
az ajtód kilincséhez nyúl.
Vígan vagy éppen, vagy szomorkodsz
a falaid közt, látja jól.
Kopogtat egyre, Ő a Vándor,
ó, tárd ki ajtód, hogyha szól.
Ne nyomd eléje széles vállad,
Hisz konok dacod csak pehely,
Ki sírkövét is felemelte
majd játékszerként dönti fel mindazt,
mi benned zord közönyként
szívednek mélyén tornyosul,
egyszer még győzni fog a Vándor,
és nagy tusádban te maradsz alul.

Egy Vándor jár az út porában,
már minden kincse csak a vér.
….minden házba, szívekbe egyformán betér.
Ma is szólnak a harangok,
ma is, mint annyi másszor.
Megváltód lesz-e Jézus Krisztus,
vagy idegen, bús földi vándor ?

A Vándor ma is mellénk szegődik, velünk jár, szóba áll velünk, a kezét mutatja és biztat: LÁSS ! Így legyen! Ámen.

(Elhangzott 2010. január 23-án, a csömöri evangélikus templomban, az ökumenikus imahét alkalmával.)