Solymár Péter ny. lelkész: „Ne féljetek… mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

Nehéz őszünk és nehéz évünk volt. Ilyenkor még a természet sem segít. Hiszen folyamatosan rövidülnek a nappalok és hosszabbodik a sötétség. Sokan tekintenek félelemmel a tél sötétsége, hosszúsága és hidege elé. Sokaknak van tele a szíve aggódással és félelemmel: ha nem a tüzelő hiánya, vagy a számlái kifizetetlensége miatt, akkor is eléri szívünket a jeges rémület: hát még a „tudomány csarnokában”: az egyetem barátságos előadótermében sem tudhatom biztonságban a gyermekemet, unokámat? Mit élhetnek át ezekben a napokban drága, áldott állapotú, lélegeztető gépen élet-halál harcot vívó kismamák hozzátartozói?

Félelmek között élünk, és a sötét félelmek között elveszítjük szemünk elől a reményt, …ezért nagy szükségünk van meghallani a betlehemi mező angyalainak énekét, biztatását: Ne féljetek…mert született néktek a Megtartó…

Amikor úgy érezzük, hogy letarol a bizonytalanság és a félelem, jó dolog, ha visszatekintünk életünk eseményeire, amikor bizonyossá lett életünkben a felismerés: az Úr Krisztus, a Megtartó volt ott velünk, életünk poklában…

Eszembe jut egy 65 évvel ezelőtti ádventi történet.

Egy három gyermekes házaspár menekül a front elől Nyíregyházáról Budapestre. Már az utazásuk is abszurd: a vonat tetején utaznak – sokadmagukkal – a vonattető szélén a felnőttek, középen a gyerekek, az otthonról menekített szőnyeg jelenti alattuk a „luxust”. Budán, a Pálffy utcában megkapják átmenetileg ismerősük üres lakását. Ádvent van, és a szülők megpróbálják elviselhetővé tenni gyermekeik számára az izgalmas napokat, hiszen egyre többször kell menedéket keresni légiriadók idején a szemközti ház óvóhelyén. Majd újabb megpróbáltatás következik: az édesanya lábfejét súlyos égési sérülés éri az óvóhelyen. Így aztán a következő légiriadónál nagyon keservesen, késlekedve el sem jutnak az óvóhelyig, a hatalmas robbanás még az utcán éri őket. Amikor az utca kövezetéről a törmelékek alól feltápászkodnak döbbenten látják: a házat, ahová igyekeztek, bombatalálat érte, s a ház fala, ahonnan menekültek szintén kidőlve… Menedéket jelentő átmeneti otthonuk olyan az utcáról nézve, mint egy színpad: a kiszakadt, leomlott fal hiányában az utcára néz a szobájuk, és a csilláron sértetlenül himbálódzik az ádventi koszorú… hirdetve: Ne féljetek, mert született néktek a Megtartó…

Igen, a karácsonyi történet eme egyszerű mondata végtelenül sokat mond. Csak Jézus tarthat meg. Életveszedelemtől, haláltól, félelemtől, bűntől, viszálytól, lehetetlen élethelyzetekből, szabadulást csak Ő adhat. Önmagamat meg nem menthetem, önmagam erejével sem a halált, sem a bűnt le nem győzhetem. „Súlyos napokban csak Jézusra nézz, mondd el neki bátran, ami nehéz…” énekeljük egyik gyönyörű énekünkben…

Legnagyobb és legszentebb karácsonyi ajándékunk: ha megtaláljuk Krisztusban a Megtartót. Minden időben és minden emberi közösségre nézve egyedül Ő a Megtartó.

Ha megtalálod Krisztusban a Megtartót, minden áldás a tied. Tied az élet és tied a lélek megtartása is. Akkor tiéd a minden értelmet meghaladó békesség és reménység. Krisztus jászolbölcsőjében van elrejtve az a krisztusi lélek, amely örökkévaló isteni szeretet erejével táplálja az emberi szeretetet és megtanít arra, hogy az élet legnagyobb értéke az igaz szeretet.

Elcsendesedve, visszagondolva életünk egyenes és „görbe” szakaszaira, a megélt évtizedek eseményeire, elmélyedve rácsodálkozhatunk arra a csodára, mi mindent tett értünk ez a két évezrede született kisbaba, akit harminchárom év múltán kivégeznek, de harmadnapra feltámad, és a mennybe megy, s Akiről olyan sokszor megtapasztaltuk, hogy Ő tartott meg.

2009 Karácsonyán nekünk: erőtleneknek, küzdőknek, kitartóknak, félelmek közt élőknek  kínálja Jézus a bátorítást és erőt: Ne félj !Én veled vagyok és megtartalak… És mi a sötétség mögött is átélhetjük: Jézusban maga az Atya jött el, hogy Isten gyermekeként magához öleljen mindenkit, aki gyarló hitével ragaszkodott hozzá…