Boda Zsuzsa: Nevető Sárák…

Milyen sokszor azok vagyunk! Sátor mögött lapuló, kishitű, öreg Sárák! Tulajdonképpen mindenünk megvan; valójában még talán több is, mint kellene. Talán magunk sem tudunk róla, mennyi irigy és féltékeny szempár figyeli azt, ami nekünk fel sem tűnik, mert megszoktuk, mert számunkra már természetes. Amit a kívülálló az életünkben nehézségnek lát, mi belülről nézve „fel sem vesszük”.

Sára is ilyen volt: szépsége az uralkodóknak is feltűnt, kitartása és akaratereje a bizonytalanságokon is átsegítette, férje révén ő is a kiválasztottak közé került. Mégsem volt felhőtlenül boldog. Valami hiányzott az életéből, és ezért mindent odaadott volna. Küzdött, hadakozott, kétségbeesett, belefáradt, majd újra perelt férjjel, Istennel, szolgálóval, önmagával. A többszöri nagy ígéret birtokában mégis türelmetlen volt. Egyfelől sürgette az időt, de az évek múlásával legszívesebben mégis visszapörgetette volna azt.

Ismerjük jól az érzést: valamit nagyon szeretnénk, és az idő látszólag „ellenünk dolgozik”. Fiatalon szeretnénk olyan tapasztalatokkal rendelkezni, amit csak többéves munka árán lehet megszerezni. Mostani életkedvünkkel, egészségi állapotunkkal szívesen nyugdíjba vonulnánk, hogy a sok szabad időt úgy használhassuk fel, ahogy most elképzeljük. Ilyenkor azokat a küzdelmeket és harcokat akarjuk megspórolni, amelyeket jelenleg kellene megvívnunk.

Az Úr csillagtengernyi utódot ígért Sárának, ám ennek semmi jele nem mutatkozott. Sára végül megöregedett. Az idő múlásával reménye fogyott, harciassága cinizmussá változott. Talán már az ígéreteket is hallucinációnak tartotta.

Akkor váratlanul így szólt hozzá az Úr: most. Most végrehajtom, amit megígértem, most megkapod, amire annyira vágytál, most teljesítem a kívánságod. Sára is „emberből volt” – földi logikájával csak nevetni tudott az angyal szavain.

Egy-egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben vajon a mi életünkbe hányszor lépett be az Isten? Hányszor mondta: most, amikor mi már rég feladtuk, amikor már nem is reménykedhettünk abban, hogy kívánságunk teljesül? Amikor – képletesen – mi is a sátor mögött nevettünk Istenen?

De Isten nem nevetett együtt Sárával a Mamré tölgyesében. Csak kérdezett: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” (1Móz 18,14) Elkeseredésünkben, feladott harcainkban, féltő aggodalmainkban tőlünk is ezt kérdezi: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?”

Sára életében akkor és ott jött el az ideje annak, hogy Izsák megszülethessen. A mi életünkben is tudja az Úr, mit mikor rendel el, és milyen harcok árán, ahogy azt a Prédikátor könyvében is olvassuk: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Préd 3,1)

Jól vigyázzunk tehát: ne váljunk olyan könnyen sátor mögött nevető Sárákká!