Farsangi imahét. Bódi Emese igehirdetése

Farsangi imahét
Bódi Emese, az Evangélikus Hittudományi Egyetem
latin-művészettörténet szakos tanára
2001. március 9., szerda

Szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Ismét itt a böjtre készülődő imahét, és én ismét itt vagyok. Elhatároztam, hogy ezen az igei alkalmon egy számomra nagyon fontos témáról fogok beszélni: a kísértésről.

Nagyon régóta foglalkoztat engem ez a kérdés. Amikor szeretett egyetemi tanárom, dr. Ritoók Zsigmond 2001-ben Széchenyi-díjas lett, akkor több interjú is készült vele. Azt a kérdést feszegették állandóan a riporterek, hogy a pártállami időszakban kellett-e valamilyen kísértéssel szembenéznie. Megkísértették-e őt valamilyen nagyon jó kutatói állással, jó fizetéssel vagy bármivel, amivel meg lehet kísérteni az embereket. Természetesen a maga szelíd, csendes módján elmondta, hogy ő ezeknek a próbálkozásoknak ellenállt, és egy idő után már nem is próbálkoztak vele a továbbiakban.

Később egyszer kötetlenül mi ketten is elkezdtünk beszélgetni a kísértésről. Azt mondta nekem:

– Higgye el, nincs a világon olyan ember, akit valamivel meg ne lehetne kísérteni. Persze attól függ, hogy kit mivel. Ahogy magát ismerem – mondta nekem –, esetleg egy kortyocska Chivas Regal whiskyvel talán sikerülne kísértésbe hozni.

De félretéve a tréfát, a beszélgetésünk odáig jutott, hogy Dosztojevszkijnek a Karamazov testvérek című regényéről esett szó, abból is a nagy Inkvizítor jelenetről. Ebben az inkvizítor azt mondja, hogy három nagy kísértés uralja az egész emberiség történetét. A testiség – beleértve minden ételt, italt, testi vágyat, kényelmet. Azután a hatalommal való megkísértés – a hatalmat nagyon sokan akarják. És a harmadik a halandó állapot meghaladása. Azaz – nagyon vulgárisan mondom – az ember istent akar játszani. Persze megállapodtunk kedves tanárommal, hogy mindez Jézus megkísértésének a történetéig megy vissza, amely minden ember számára alaptörténetnek számít – akár hívő valaki, akár nem. Ezt a történetet, amelyet mind a három szinoptikus evangélista leírt, nem kerülheti meg gondolkodó ember. Mint ahogy azt a tényt sem, hogy a végül a kísértő feladta.

Engem most elsősorban ez a gondolat érdekel, és ennek alapján választottam a konkrét igehelyet is, amelyet megírva találunk a Lukács írása szerinti szent evangéliumban a 4. rész 13. versében: „Amikor az ördög elvégzett minden kísértést, eltávozott tőle egy időre.”

A Jordán-folyó mellett megtörtént a nagy kinyilatkoztatás. „Te vagy az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Teljesen nyilvánvalóvá vált Jézusnak az istenfiúsága. Egy ilyen esemény után természetes, hogy el kell vonulni. Teljesen természetes, hogy magányra van szükség. És ahogy azt az evangélisták közlik, a Lélek indítására a pusztában tartózkodott 40 napig, és nem evett, nem ivott, azután megéhezett.

40 nap. Fontos és jelképes szám a negyven. Emlékezzünk arra, hogy Mózes 40 napig tartózkodott a hegyen, amikor a törvénytáblákért ment. Azt se felejtsük el, hogy a Királyok első könyvének 19. részében olvashatjuk, hogy Illés prófétának pontosan 40 napra volt szüksége, amíg eljutott a Hórebig. Számunkra a nagy böjti időszak, a qudragesimális időszak 40 napon keresztül tart, amikor valamilyen módon mások leszünk, vagy legalábbis másmilyeneknek kellene lennünk. Mondhatnám azt is, ha nagyon tudományos akarnék lenni, hogy a transzcendensre kellene koncentrálnunk, de fogalmazhatok egyszerűbben is. Ez a 40 napos böjti időszak arra való, hogy a Mindenható Örök Isten felé forduljunk, és meghalljuk az ő hívását, és átgondoljuk mindazt, amit Jézus Krisztus értünk tett. Azt, ami húsvétkor nyilvánvaló lesz újra és újra a mi számunkra.

Tehát számunkra teljesen természetes, hogy miután az istenfiúság nyilvánvalóvá lett, Jézus elvonult a pusztába. A negyven nap után pedig megéhezett. Nagyon fontos a „megéhezett” szó. Jézus koncentrált az Istenre, az Atyára, majd egy teljesen emberi vágy vett rajta erőt: szeretett volna enni. Kimerült a teste ebben a negyven napos böjtben. És akkor odalépett hozzá – mindegy, hogy minek nevezem – az ördög, démon, kísértő, vagy akár, ha személytelenül fogalmaznék, mondhatnám, valamilyen gonosz, rossz erő erőt vett rajta. Azt mondta neki: „Változtasd ezeket a köveket kenyérré!” Ezt mondta a kísértő egy éhes embernek.

A testiség kísértése a három közül. Hiszen enni akart ez a Jézus. Éhes volt. „De megvan írva, hogy nemcsak kenyérrel él az ember.” – visszautasította a kísértőt. Itt elutasítja a kenyércsodát, mert ezt a kenyércsodát nem olyasvalaki kéri tőle, aki jószándékkal közeledik hozzá.

Tudjuk azt, hogy a kenyércsodának nagyon nagy szerepe van Jézus életében, hiszen gondoljunk csak arra, hogy ötezer embert vendégelt meg öt kenyérrel és két hallal. Kenyérszaporítást végzett anélkül, hogy ezt bárki kérte volna. Sőt, Jézus nagyon praktikusan gondolkodott, hiszen összegyűjtötték még a maradékot is. 12 kosárral lett! Hogy az embereknek legyen útravalójuk is, azoknak az embereknek, akik őt hallgatták.

De a kísértőt visszautasította. Gondoljuk meg! Jézus minden csodáját az emberek érdekében végezte. Az emberekért, akik kérték tőle – mint bizonyos betegek: „Gyógyíts meg engem!”, „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” De volt olyan is, aki nem is kérte. Azonban akiknek az érdekében Jézus csodát tett, azok hitték, hogy ezen az egész kerek világon egyedül csak Jézus Krisztus tud rajtuk segíteni. Tessék a kapernaumi századosra gondolni – „Nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj, csak szóval mondjad!” – Ez a római százados, ez a nem zsidó ember meg volt győződve arról, hogy az a szolgáját senki meg nem tudja gyógyítani, csak a Názáreti Jézus.

Mindenkin segített, aki jószándékkal közeledett felé.

Azután a hatalom kísértése. Felvitte a kísértő Jézust egy nagy hegyre, ott pedig azt mondta neki, hogy boruljon le előtte. Felvitte a templom párkányára is. Két fölvivésről van szó. Felvitte, és kérte, hogy vesse le magát, mert az Úristen úgyis vigyáz rá – haladja meg a halandó létet. A másik esetben így szólt hozzá: „Neked adom a világ minden országát, ha imádsz engem.” Jézus azonban nem akar a maga számára másmilyen hatalmat, csak amit föntről, az Atyától kapott. Jézus ismét elutasítja a sátánt: „Ne kísértsd az Urat, a te istenedet!” Jézus csak az Atya akaratát akarja teljesíteni, és a saját küldetését kívánja bevégezni. A sátán által kínált hatalom nem kell neki.

Hátborzongatóan valóságos ez a történet. Milyen szempontból az? Annyira képszerű! Szinte látok magam előtt egy piros ruhás valakit, aki Jézus körül sündörög, és nagyon szeretné, hogy Jézus mindazt megtegye, amit ő kér. Szinte megelevenedik előttem, ahogy ez a szörnyű fekete-piros ruhás alak felkaphatja Jézust, és felviheti a hegyre.

Amikor konfirmandus voltam, arról kérdezgettem a konfirmáló lelkészemet, Benczúr Lászlót, Laci bácsit, hogyan képzeljem el ezt az egész kísértés-történetet? Tényleges képzeljem el, hogy egy emberszerű figura odament Jézushoz, megfogta őt, és szinte ráncigálta? Ez egy megtestesült valaki? Azt válaszolta a lelkipásztorom, hogy Jézus számára ez valóságos volt. Teljesen mindegy hogyan is történt – Jézus gondolatában vagy lelkében történt-e mindez meg vagy fizikailag is akár –, számára valóság volt a kísértővel való szembenézés.

Jézus minden csodáját mindig valakinek az érdekében tette, de a saját érdekében egyetlen egyet sem.

Aki nem tudott Jézushoz közel kerülni, az nem élhette át a krisztusi csodát. Heródes Agrippát, a zsidó bábkirályt, akit a rómaiak ültettek a zsidók nyakára is elutasította. Ezt a végtelenül rossz indulatú embert még annyira sem méltatta, mint a kísértőt. Az előbbit szavakkal utasította el, Heródeshez pedig egy szót sem szólt. Heródes szerette volna, ha Jézus csodát tesz, bemutat egy zsonglőrmutatványt. Csönd volt a felelet. Erre a király a katonáival gúnyt űzött belőle: szép ruhába öltöztették, és visszaküldte Pilátusnak.

Jézus olyan emberekkel tett csodát, akiknek megvolt a csodára való alkalmasságuk. Kedvenc erdélyi íróm, Sütő András foglalkozik a csoda kérdésével az Advent a Hargitán című drámájában. Ott a főszereplő azt kérdezi, hogy történhetnek-e csodák. És ha nem történnek, akkor vajon nem a csodára való alkalmasságunk hiányzik-e? Be tudjuk-e fogadni azt?

Jézus megkísértésének a történetében számomra a legizgalmasabba a kövek kenyérré való változtatásának a próbája. Jézus nagyon praktikusan gondolkodott. Nemcsak a maradékot gyűjtette össze a kenyérszaporításnál, de gondoljunk Jairus lányának a feltámasztására is. Amikor a lány újra él, azt mondja a körülötte lévőknek: adjatok neki enni! Teljesen természetes gondolkodás és emberi reakció: hadd erősödjön meg! Jézusról közismert volt, hogy szeretett étkezni. Ezért én úgy gondolom, ez az én személyes véleményem, hogy a három kísértés közül az első lehetett Jézus számára a legnehezebb. Én nem akarom a másik kettőt leértékelni, mert azok is nagyon fontos veszélyforrást jelentenek, de a böjttől kimerült Jézusnak borzasztó fontos lett volna, hogy egyen. És nem evett, mert egy olyat kellett volna tennie érte, amire egy gonosz erő biztatta.

Azt olvassuk, hogy miután az ördög elvégzett minden kísértést, akkor eltávozott tőle egy időre. Kapaszkodjunk bele ebbe: „egy időre”! Ez azt jelzi, hogy ezek után is többször szenvedett kísértést Jézus. Gondoljunk csak az Olajfák hegyére! Egy pillanatig azt mondja: „Múljon el tőlem e pohár!” „De – és itt jön a de – ne úgy legyen, ahogy én akarom.” Teljesen egyértelmű, hogy az Atya akaratát akarta teljesíteni, semmiképpen sem a kísértőjét! A legvégén, a keresztfán is azt mondták neki: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – Nem szállt le, hanem vállalta azt a halált, ami köztörvényes bűnözőknek járt ki. A legrútabb, a leggyalázatosabb halált vállalta. Miután a maga érdekében egyetlen csodát sem tett, a keresztről sem szállt le. Mert vállalta mindazt, ami az ő küldetése volt. Ő a mi megváltónk lett.

Mit is mondhatnék én ezek után az én igencsak töredezett szavaimmal erről a Jézusról? Talán azt, amit a Zsidókhoz írt levél 4. részének a 15. versében olvashatunk. „Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” Ezért tud megérteni minket, embereket, ezért tudta megérteni a hozzá fordulókat. Az emberlét összes kínját és poklát átélte. Értünk. Ő a mi Urunk. Aki el tudja hordozni a mi erőtlenségünket, a mi gyengeségeinket, akihez menekülhetünk.

Imádkozzunk! Hálát adunk neked, szerető mennyei Atyánk, hogy Krisztust adtad nekünk, a te egyszülött mennyei fiadat, hogy megváltson bennünket. Nem arannyal, nem ezüsttel, hanem drága vérével, saját méltatlan szenvedésével. Hálát adunk neked, hogy Krisztus által hozzád mehetünk, hogy ő a tehozzád vezető út. Hálát adunk neked, hogy az erőtlenségeinket hordozod. Hálát adunk neked, hogy hozzád menekülhetünk, és a kereszt tövében letehetjük mindazt, ami bánt bennünket, ami fáj nekünk, amitől szenvedünk. Drága mennyei szerető Atyánk, te adsz nekünk erőt ahhoz is, hogy a mindenkori kísértőknek ellenálljunk. Hogy ellene mondjunk mindannak, ami nem tőled van, ahogyan fiad, Jézus Krisztus is tette. Ámen.