Sokan vannak ma egyedül, és sokan vágyakoznak család, barátok iránt. Hosszúak az esték, minden csendes, az utcák kihaltak. Egyedül vagyunk! Nézzük a televíziót, olvassuk az újságokat, hogy a gondolatainkat eltereljük, mert a gondolatok jönnek. Pótszerek és a távirányító után kapkodunk, és csak azt vesszük észre magunkon, hogy valami hiányzik. Nehéz ezt az érzést megfogalmazni, de mintha ettől a hiánytól üres lenne az életünk. A mesterséges fények szinte megvakítanak minket, az igazi világosság után pedig csak vágyakozunk. Sokszor, így karácsonykor, csak a sírásunk hangja visszhangzik bennünk, a múltban kutakodunk. Keressük azokat az emlékeket, amikor békességet, biztonságot, nyugalmat, örömet éreztünk. Vajon hol maradtak ezek az emlékek? Elsodorta őket az élet kiszámíthatatlan forgataga? Vágyakozunk a megoldás, a harmónia után, de egyre rosszabb színben tűnik fel előttünk a világ, az életünk. Furcsábbak ilyenkor a világ fényei is. A televízió villogása, a bevásárlócsarnokok mindenkit csábító fényei erősebben vakítanak, mint máskor. Puhább, melegebb, szeretetteli fényekre vágyunk. Valamiféle „megoldásra” várunk, nem tudjuk pontosan milyenre, de valaminek történnie kéne már –gondoljuk. És te, Uram, közénk jöttél! Csöndesen, éjszaka megszülettél. Nem lármáztál, csak csendesen bekopogtál a házakhoz, és hozzám is jössz: várlak Uram. Ajtót nyitok most neked, kitárom életemet előtted, mert te ismersz engem, te alkottál: „Ó Isten, te vagy Istenem.”

Jó lenne, ha végre igazi karácsonyunk lenne, amikor a „mindennel időben elkészülni” érdekében, nem kéne feladni az ünnepet. Amikor megbocsáthatnánk mindenkinek a bántást, a rossz szavakat. Amikor nem csak a magunk „sötétsége” rémítene, hanem a karácsony valódi világossága örvendeztetne bennünket.

Azt gondolom, sokat beszéltünk már a keresztyénségről, az elvárásokról. Túl sokat. A mi beszédünk hatástalan, ha nem párosul a Krisztuskövetés cselekedeteivel. Az imádkozni elfelejtő, a szeretetről papoló, másokat megbélyegző keresztyénség nem képes betölteni küldetését.  A hangoskodás helyett inkább a csendre kéne figyelnünk, hogy véletlenül se nyomjuk el a felénk igyekvő Úr hangját. Hiszen nem ránk van szüksége a világnak, hanem rá. Nem a mi szavunk ér el változást, hanem az övé. Nem mi gyógyíthatunk, hanem ő. Nekünk minden szavunkkal, cselekedetünkkel rá kell mutatnunk, őt kell a középpontba állítanunk. Ezt jelenti az ézsaiási útépítés. Arra bíztatni mindenkit, hogy a hatalommal érkező Úr elől takarítsunk el mindent, ami emberi, veszendő, hogy az Örökkévaló jelenléte realitássá legyen. És talán az lenne a legnagyobb kitüntetés számunkra, hogy mint élő kövek épülhessünk be abba az útba, amelyen az Úr érkezik.nkra, hogy mint élő kövek épülhessünk be abba az útba, amelyen az Úr érkezik.

A Krisztuskövetés alázattal jár. Elfogadni azt, hogy ő jár előttünk, hogy csak a nyomában botorkálhatunk bizonytalan lépteinkkel, nem könnyű. Hiszen szabadságra szabadítattunk meg, ahogy Pál fogalmaz a Galata levélben. Szabadság és alázat? Két ellentétes fogalom a mai ember számára. Persze a szabadság ma inkább szabadosságot, az alázat pedig vagy félelemteli megalázkodást vagy ravasz meghunyászkodást jelent. Nem igazán érzékelhető ma a határa a szabadságnak és a szabadosságnak, nem igazán érezzük a hitben járás alázatos voltát. Pilinszky János egy rádióriportban beszélt arról, hogy a vallásos embernek kétszer kell rátalálnia a hitre. Először gyermeki ártatlansága idején, másodszor pedig úgy rátalálni a hitre, hogy ez egy félelemteli személyes dráma gyümölcseként jelentkezzen. Azt hiszem, ez a „dráma” lehet számunkra a fordulópont. Az Úrral találkozás drámája, megrázkódtatása. Hiszen aki szembetalálkozik vele mást nem tehet, csak térdre borulhat, mert átéli azt a szeretetet, amivel utánunk nyúl az Atya Jézusban. Ez a dráma segít helyretenni zavaros fogalmainkat, mint például alázat és szabadság. Ez a szeretet képes elérni, hogy felegyenesedhessünk és felemelhessük a fejünket, és földhözragadt emberségünkkel, az Ő nyomdokában maradhassunk.

Nézzünk fel az elénk igyekvő Jézusra, aki értünk jött, aki értünk jön és lássuk meg a benne megjelenő értünk lehajló isteni szeretetet.

Imádkozzunk: Szerető Uram, add, hogy karácsonykor veled találkozhassak családom együttlétében, rokonaim szemében, egyedüllétem csendjében. Jövel Uram Jézus! Ámen.

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!

(Megjelent: Csömöri Hírmondó önkormányzati lap, 2009/december, 9. oldal)

A kijelölt igeszakasz közvetlen folytatása az emmausi történetnek, amellyel egész héten, alkalomról alkalomra Isten Lelke által sokféle megvilágításban találkozhattunk. Igénk szerint a tanítványok még hallgatják az emmausi beszámolót, amikor megjelenik közöttük Jézus, a Feltámadott, és a megszokott köszöntéssel üdvözli őket: Békesség néktek!

Egészen döbbenetes, ahogyan Jézus viselkedik ezzel a zavarodott, semmit sem értő, tanácstalan társasággal. Az Ige szavai olyan jól érzékeltetik a tanítványok állapotát: ZAVAR, FÉLELEM, KÉTELKEDŐ GONDOLATOK és TÉVESZME – olvashatjuk. Téveszme: hiszen az is megfordul a fejekben, hogy kísértetet, szellemet látnak.

Jézus – figyeld ezt a szenzációsan kifejező magyar szót: KÉZZELFOGHATÓAN – bizonyosságot ad önmagáról.

Figyeljük a szavait: NÉZZÉTEK! TAPINTSATOK! LÁSSATOK!!!

És megmutatja a kezét és a lábát, a szögek helyét, a sebhelyeket.

Sőt, hogy elűzze a bizonytalanságot: eszik is előttük (halat), hogy ne gondolják többé róla, hogy szellemet láttak. Micsoda nagylelkűség a bizonytalankodókkal szemben!

Majd újra türelmesen magyarázni, tanítani kezd: mint ahogy az Emmausba vezető porlepte úton elmagyarázta Kleopásnak és társának: beszél a prófétákról, utal a zsoltárokra, Mózesre, akik által meg van írva, hogy Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halottak közül. Hogy a bűnbocsánat és megtérés részese lehessen a minden kor embere.

Közel 20 évszázad telt el: és az emberiség egy része, sokszor talán mi magunk is – ma is ugyanezekkel a kétségekkel küzdünk. Kételkedés, félelem a keresztyénségtől, zavar és sok-sok téveszme Jézusról. (Ha nem így lenne, nem támadnák oly sokszor a keresztyéneket vagy keresztyénséget.)

Meglátni Jézust! Ez a keresztyén ember csodálatos lehetősége.

De ez a „Jézuslátás” az élő, a feltámadott Úrról kell, hogy szóljon. Aki nem halott, hanem ma is élő, akivel találkozni lehet, aki megszólít, aki mellettünk van, tanácsot ad, megnyugtat vagy megvigasztal.

Az első keresztyének üldözésének idejéről szóló történelmi regényben van egy jelenet, ahol Justusnak, a tanítványnak a vallatása folyik. A bíró dühösen és idegesen teszi fel e kérdést Justusnak:

– Ha te hiszed, hogy Jézus él, akkor mondd el, hol találkozol vele?

Mire Justus sóhajtva így válaszol:

– Azt nem tudom. De azt tudom, hogy él. Őt keresem mindig, …minden keresztútnál Vele akadok össze, minden ajtónyitásra úgy nézek fel, mintha Ő jönne be, és minden dombtetőn Ő bukkan fel előttem…”

Drága öreg pap barátom szavai ma is a fülemben csengenek: „Ha majd egyszer a mennyországba jutunk, ott fogjuk majd csak igazán látni, hogy mennyire közel volt itt a földön hozzánk Jézus!”

Meglátni Jézust! Tudom, hogy mindannyiunk életében voltak élethelyzetek, amikor minden kétséget kizáróan és „kézzelfoghatóan” megéreztük: Ő az, aki most megszólított, megmentett, tanácsot vagy erőt adott.

Olyan szépen ír erről Túrmezei Erzsébet a Lábnyomok c. versében: az ember felteszi a kérdést Jézusnak, miért van az, hogy a nehéz élethelyzetekben eltűnt mellőle Jézus lábnyoma? Mire Az Úr így felel: Gyermekem, azért, mert ott abban a nehéz helyzetben a hátamra vettelek, és úgy cipeltelek…

Az elmúlt napokban híradás jött egy asszonyról, akit Haitin a romok alól sikerült kimenteni… Amikor megkérdezték tőle, hogy bírta ki a több napot ebben a katasztrofális helyzetben, egyszerűen válaszolt: imádkoztam.

Ilyen erő az élő Úr közelsége! És nem szégyellem bevallani: nekem erre az erőre szükségem van. Mert e nélkül az erő nélkül senki és semmi vagyok! Szükségem van arra a drága, sebhelyes, megtartó kézre, amely kisgyermekként megáldott, felnőttként áldást és kenyeret osztott a számomra, szükségem van a gyógyító kezére, szükségem van az ő üdvözítő, bűnöket megbocsátó vérére, amely tovább él az egyházban, a keresztségben és az úrvacsorában. Szükségem van rá, egészen addig, amíg egyszer életem utolsó sóhajtásaként azt nem mondhatom: „Atyám a te kezedbe ajánlom lelkemet.”

Meglátni Jézust! Sok ember boldog tapasztalata az, hogy lehetséges!

És aki erre eljut, rádöbben: mennyire meggazdagodott általa az élete!

Nem megmagyarázni kell a feltámadás titkát, mert azt nem lehet, hanem hinni kell, mert azt lehet! És élni ebből a „Jézuslátásból”! Úgy, hogy merjük megtenni az ő szavára azt, amit eddig nem tudtunk, vagy nem mertünk: mert annyira kilátástalannak és ésszerűtlennek látszik.

Egyszer egy kisvárosban töltöttünk néhány napot. Felhívták a figyelmünket arra, hogy menjünk el egy bizonyos cukrászdába, mert ott az ország legjobb fagylaltja kapható. Meg is néztük, és döbbenten láttuk, hogy ennek a cukrászdának vasárnap van a szünnapja. Amikor megkérdeztük a tulajdonost, hogy lehet ez, hogy pont vasárnap tartanak zárva, amikor az lehetne a legforgalmasabb nap, őszintén válaszolt: mi hívő emberek vagyunk, számunkra a vasárnap ünnepnap, Isten napja – ezért. Ugye, milyen ésszerűtlennek tűnik a világ szerint ez a mentalitás? De Isten megmutatja, hogy akit akar, azt Ő megáldja tetszése szerint.

Wass Albert egyik mesekönyvében megtanítja a gyermek olvasóit arra, hogy háromféle ember van: a Látó ember, a Gyűjtő ember és a Rontó ember.

Ó, bárcsak látó – Jézuslátó emberekké válhatnánk!

Akkor tudnánk nem aggódni a mindennapok gondjai között, tudnánk igazat mondani minden helyzetben, tudnánk megbocsátani annak, aki megbántott, tudnánk Jézusról tanúskodni ott, ahol úgy gondoljuk, hogy úgysincs semmi értelme. Akkor a hűtlen, kétségeskedő, kételkedő, zavarba jövő, kicsinyhitű mai tanítványok bátorítást kapnának és lenne bátorságunk tanúskodni az élő Úrról.

Egy csodálatos verset találtam. Szerzője: Zsiskú János. A vers címe: A vándor.

Idézni szeretnék befejezésül néhány sort ebből a versből.

…Egy vándor jár az út porában.
Elűzöd? Újból visszajön.
Megáll a templomban, házközepén:
Békesség néked, így köszön.
Gúnyold ki, küldd el, mindhiába,
A sértés róla mind lehull,
keres nappal és éjjelente
az ajtód kilincséhez nyúl.
Vígan vagy éppen, vagy szomorkodsz
a falaid közt, látja jól.
Kopogtat egyre, Ő a Vándor,
ó, tárd ki ajtód, hogyha szól.
Ne nyomd eléje széles vállad,
Hisz konok dacod csak pehely,
Ki sírkövét is felemelte
majd játékszerként dönti fel mindazt,
mi benned zord közönyként
szívednek mélyén tornyosul,
egyszer még győzni fog a Vándor,
és nagy tusádban te maradsz alul.

Egy Vándor jár az út porában,
már minden kincse csak a vér.
….minden házba, szívekbe egyformán betér.
Ma is szólnak a harangok,
ma is, mint annyi másszor.
Megváltód lesz-e Jézus Krisztus,
vagy idegen, bús földi vándor ?

A Vándor ma is mellénk szegődik, velünk jár, szóba áll velünk, a kezét mutatja és biztat: LÁSS ! Így legyen! Ámen.

(Elhangzott 2010. január 23-án, a csömöri evangélikus templomban, az ökumenikus imahét alkalmával.)

Nehéz őszünk és nehéz évünk volt. Ilyenkor még a természet sem segít. Hiszen folyamatosan rövidülnek a nappalok és hosszabbodik a sötétség. Sokan tekintenek félelemmel a tél sötétsége, hosszúsága és hidege elé. Sokaknak van tele a szíve aggódással és félelemmel: ha nem a tüzelő hiánya, vagy a számlái kifizetetlensége miatt, akkor is eléri szívünket a jeges rémület: hát még a „tudomány csarnokában”: az egyetem barátságos előadótermében sem tudhatom biztonságban a gyermekemet, unokámat? Mit élhetnek át ezekben a napokban drága, áldott állapotú, lélegeztető gépen élet-halál harcot vívó kismamák hozzátartozói?

Félelmek között élünk, és a sötét félelmek között elveszítjük szemünk elől a reményt, …ezért nagy szükségünk van meghallani a betlehemi mező angyalainak énekét, biztatását: Ne féljetek…mert született néktek a Megtartó…

Amikor úgy érezzük, hogy letarol a bizonytalanság és a félelem, jó dolog, ha visszatekintünk életünk eseményeire, amikor bizonyossá lett életünkben a felismerés: az Úr Krisztus, a Megtartó volt ott velünk, életünk poklában…

Eszembe jut egy 65 évvel ezelőtti ádventi történet.

Egy három gyermekes házaspár menekül a front elől Nyíregyházáról Budapestre. Már az utazásuk is abszurd: a vonat tetején utaznak – sokadmagukkal – a vonattető szélén a felnőttek, középen a gyerekek, az otthonról menekített szőnyeg jelenti alattuk a „luxust”. Budán, a Pálffy utcában megkapják átmenetileg ismerősük üres lakását. Ádvent van, és a szülők megpróbálják elviselhetővé tenni gyermekeik számára az izgalmas napokat, hiszen egyre többször kell menedéket keresni légiriadók idején a szemközti ház óvóhelyén. Majd újabb megpróbáltatás következik: az édesanya lábfejét súlyos égési sérülés éri az óvóhelyen. Így aztán a következő légiriadónál nagyon keservesen, késlekedve el sem jutnak az óvóhelyig, a hatalmas robbanás még az utcán éri őket. Amikor az utca kövezetéről a törmelékek alól feltápászkodnak döbbenten látják: a házat, ahová igyekeztek, bombatalálat érte, s a ház fala, ahonnan menekültek szintén kidőlve… Menedéket jelentő átmeneti otthonuk olyan az utcáról nézve, mint egy színpad: a kiszakadt, leomlott fal hiányában az utcára néz a szobájuk, és a csilláron sértetlenül himbálódzik az ádventi koszorú… hirdetve: Ne féljetek, mert született néktek a Megtartó…

Igen, a karácsonyi történet eme egyszerű mondata végtelenül sokat mond. Csak Jézus tarthat meg. Életveszedelemtől, haláltól, félelemtől, bűntől, viszálytól, lehetetlen élethelyzetekből, szabadulást csak Ő adhat. Önmagamat meg nem menthetem, önmagam erejével sem a halált, sem a bűnt le nem győzhetem. „Súlyos napokban csak Jézusra nézz, mondd el neki bátran, ami nehéz…” énekeljük egyik gyönyörű énekünkben…

Legnagyobb és legszentebb karácsonyi ajándékunk: ha megtaláljuk Krisztusban a Megtartót. Minden időben és minden emberi közösségre nézve egyedül Ő a Megtartó.

Ha megtalálod Krisztusban a Megtartót, minden áldás a tied. Tied az élet és tied a lélek megtartása is. Akkor tiéd a minden értelmet meghaladó békesség és reménység. Krisztus jászolbölcsőjében van elrejtve az a krisztusi lélek, amely örökkévaló isteni szeretet erejével táplálja az emberi szeretetet és megtanít arra, hogy az élet legnagyobb értéke az igaz szeretet.

Elcsendesedve, visszagondolva életünk egyenes és „görbe” szakaszaira, a megélt évtizedek eseményeire, elmélyedve rácsodálkozhatunk arra a csodára, mi mindent tett értünk ez a két évezrede született kisbaba, akit harminchárom év múltán kivégeznek, de harmadnapra feltámad, és a mennybe megy, s Akiről olyan sokszor megtapasztaltuk, hogy Ő tartott meg.

2009 Karácsonyán nekünk: erőtleneknek, küzdőknek, kitartóknak, félelmek közt élőknek  kínálja Jézus a bátorítást és erőt: Ne félj !Én veled vagyok és megtartalak… És mi a sötétség mögött is átélhetjük: Jézusban maga az Atya jött el, hogy Isten gyermekeként magához öleljen mindenkit, aki gyarló hitével ragaszkodott hozzá…