A szobrász a márványtömböt nézi,
és szeme már a kiformált szobrot látja a kőben,
melyben majd sokan gyönyörködnek.

A gazda a vetőmagot nézi,
s az érett kalászt látja már szeme,
amiből sok embernek lesz kenyere.

Az asztalos a deszkákat szemléli,
és szeme már látja a kész bútorokat,
melyeket sokan használnak majd.

S míg a mérnök a sebes folyót nézi a hegyekben,
szeme már az óriási gátat látja,
amely vizet juttat a kiszáradt földekre.

A Megváltó a bűnösre nézett,
és szeme már megtérését látta, átadott életét,
mely csak Őt szolgálja.

Ó, Uram, bennem – bűnös emberben – olyan akarat van,
amely a te szent akaratod ellen lázadozik.

A márvány enged a szobrász ügyes kezének.
A vetőmag kikél és kalászba szökken.
A deszka sem berzenkedik az asztalos ellen.
A folyóvíz más mederbe folyik majd,
hogyha felépítik az óriási gátat.

Ó, Uram, végy kezedbe, és Szentlelked által
teremts újjá engem!
Légy türelmes hozzám, ne mondj le rólam,
míg olyan nem leszek, amint te akarod. Ámen.

Péter. Már megint Péter. Ha kivennénk az evangéliumokból a vele kapcsolatos történeteket, az általa vagy a neki mondott mondatokat, sokkal szegényebb lenne a Bibliánk. Hiszen ő a kiválasztott, elhívott tizenkettő közül is az egyik legkiválasztottabb tanítvány. De egyben az egyik „legemberibb” is – épp ezért lassan kétezer év után is rengeteget lehet tőle és általa tanulni.

Őszintén bevallom, sokszor irigylem Pétert, mert személy szerint olyan mondatokat kapott a Mestertől, amelyeket olyan jó lenne bátorításul nekem is hallanom. „…én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,32a) Micsoda mondat ez Jézustól! Mennyire ismeri az embert, és tudja, a kísértés idején nem segít más, csak az imádság.

S még döbbenetesebb az üzenet, ha belehelyezzük a szövegkörnyezetbe. Jézus a tanítványaival az utolsó vacsorát költi. Nagyon jól tudja, hogy néhány óra múlva mi vár rá, és azt is tudja, pontosan tudja, kiválasztottai, így Péter hősködése is csak nagyotmondó ígérgetések lesznek. „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” – hangzik Péter fogadkozása. „Mondom neked, Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem” – szól a Mester józan válasza. Nem véletlenül „biztosítja be” tanítványát, és teszi érte a legnagyobbat: imádkozik érte.

Az angolban a „kishitű” szó megfelelője a half-hearted kifejezés, ami magyarul annyit tesz: fél szívű. Elképesztően találó! Hiszen gondoljunk csak bele, a kishitűség idején mennyire összeszorul a szív, és szinte kitöltik helyét a kétségbeesett, aggódó érzések.

Azon a bizonyos nagycsütörtöki éjszakán bizony Péternek is csak fél szíve volt, mint ahogy nagyon sokszor nekem, nekünk is. De nem kell irigyelnünk Pétert, mert az evangéliumok fényében nekünk is szól nap mint nap, percről percre a jézusi biztatás: „…én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited”. És ennél nagyobb biztatásra nincs is szükségünk!

Milyen sokszor azok vagyunk! Sátor mögött lapuló, kishitű, öreg Sárák! Tulajdonképpen mindenünk megvan; valójában még talán több is, mint kellene. Talán magunk sem tudunk róla, mennyi irigy és féltékeny szempár figyeli azt, ami nekünk fel sem tűnik, mert megszoktuk, mert számunkra már természetes. Amit a kívülálló az életünkben nehézségnek lát, mi belülről nézve „fel sem vesszük”.

Sára is ilyen volt: szépsége az uralkodóknak is feltűnt, kitartása és akaratereje a bizonytalanságokon is átsegítette, férje révén ő is a kiválasztottak közé került. Mégsem volt felhőtlenül boldog. Valami hiányzott az életéből, és ezért mindent odaadott volna. Küzdött, hadakozott, kétségbeesett, belefáradt, majd újra perelt férjjel, Istennel, szolgálóval, önmagával. A többszöri nagy ígéret birtokában mégis türelmetlen volt. Egyfelől sürgette az időt, de az évek múlásával legszívesebben mégis visszapörgetette volna azt.

Ismerjük jól az érzést: valamit nagyon szeretnénk, és az idő látszólag „ellenünk dolgozik”. Fiatalon szeretnénk olyan tapasztalatokkal rendelkezni, amit csak többéves munka árán lehet megszerezni. Mostani életkedvünkkel, egészségi állapotunkkal szívesen nyugdíjba vonulnánk, hogy a sok szabad időt úgy használhassuk fel, ahogy most elképzeljük. Ilyenkor azokat a küzdelmeket és harcokat akarjuk megspórolni, amelyeket jelenleg kellene megvívnunk.

Az Úr csillagtengernyi utódot ígért Sárának, ám ennek semmi jele nem mutatkozott. Sára végül megöregedett. Az idő múlásával reménye fogyott, harciassága cinizmussá változott. Talán már az ígéreteket is hallucinációnak tartotta.

Akkor váratlanul így szólt hozzá az Úr: most. Most végrehajtom, amit megígértem, most megkapod, amire annyira vágytál, most teljesítem a kívánságod. Sára is „emberből volt” – földi logikájával csak nevetni tudott az angyal szavain.

Egy-egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben vajon a mi életünkbe hányszor lépett be az Isten? Hányszor mondta: most, amikor mi már rég feladtuk, amikor már nem is reménykedhettünk abban, hogy kívánságunk teljesül? Amikor – képletesen – mi is a sátor mögött nevettünk Istenen?

De Isten nem nevetett együtt Sárával a Mamré tölgyesében. Csak kérdezett: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” (1Móz 18,14) Elkeseredésünkben, feladott harcainkban, féltő aggodalmainkban tőlünk is ezt kérdezi: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?”

Sára életében akkor és ott jött el az ideje annak, hogy Izsák megszülethessen. A mi életünkben is tudja az Úr, mit mikor rendel el, és milyen harcok árán, ahogy azt a Prédikátor könyvében is olvassuk: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Préd 3,1)

Jól vigyázzunk tehát: ne váljunk olyan könnyen sátor mögött nevető Sárákká!