Baranyay Kálmán emlékére (1935–2015)

Amikor a temetés napján megpróbálom összeszedni, mi az, ami engem évtizedeken át a mindig derűs Kálmán bácsihoz kötött, akkor rengeteg apró hangulat- és emléktöredék tör rám.

Ahogy ezek kavarognak és körbevesznek, azt veszem észre, újra és újra előjön egy aprócska szó, ez pedig az és. Kálmán bácsi és… mondatok tömkelege fogalmazódik meg bennem. Töredékesen csak néhányat hadd gyűjtsek itt össze.

150118-kalman-1k

Legelőször is: Kálmán bácsi és Ági néni. Mert őket valóban a legszorosabb kapcsolat, az ötvenkét éven át jóban-rosszban összetartó szeretet kötötte össze. Rájuk gondolva elsőként mindig az a kép jut eszembe, ahogyan egymás kezét fogva mennek az utcán. Egymást támogatva, segítve, kiegészítve – a kívülállóknak példát, bátorítást és megerősítést adva: igen, így is lehet egy életet leélni.

Kálmán bácsi és a család. Mert számára ez nagyon fontos volt. Boldog volt a körükben, büszke volt unokáira, örült menye sikereinek és nagyon szerette a fiát. Megadatott neki, hogy a nagy távolság és a különélés ellenére az utolsó heteket, hónapokat ebben a szűk családi körben élhette meg.

A család köréhez persze nagyon szorosan a Solymár család is hozzátartozott – Csömörön a Hévről vagy a buszról leszállva otthonról mindig hazajött. A parókiát, később a Kossuth utcai házat nélküle el sem tudtam volna képzelni, az ő csendes vagy épp viccelődő, sztorikat mesélő lénye ezekhez az otthonokhoz szorosan hozzátartozott.

2014 tavaszán jubileumi ünnepség volt a balatonszárszói evangélikus üdülőben. 1960 nyarán itt találkozott az akkor még teológushallgató Baranyay Kálmán és a családjával ott nyaraló Solymár Ágnes. Nemcsak ebből lett életre szóló kapcsolat, de ugyanezen időszak alatt ismerkedett meg a húg, Baranyay Stefi a Solymár fiúk jó barátjával, Radocsányi Ferenccel. Ebből is házasság lett. Az említett szárszói ünnepségen mind a két pár ott volt tavaly, felidézve a múltat és hálát adva a sok ajándékért, amit az életben az Úristentől kaptak. Jó volt látni őket így együtt, csillogó szemmel, boldogan, újra fiatalon.

Kálmán bácsi és a csömöriek. Mert belőle is valamilyen szinten csömöri lett. A gyülekezet olyan tagja, akinek, ha egy vasárnap nem jött a templomba, üres volt a helye. Visszagondolva az ifis táborokra, gyülekezeti kirándulásokra, országos találkozókra sok kedves, vidám pillanat jelenik meg előttem, amelyeket együtt éltünk át. Például amikor a Tiszánál beáztak a sátraink, és attól kezdve az egyik kőépületben „kempingeztünk” tovább: négy szobában zsúfolódtunk össze közel ötvenen, a folyóson pedig kempingrezsón főzték nekünk Márta néniék, Ági néniék a vacsorát és a teát. Vagy amikor egy másik ifis táborban Csaba az esti jelenetben a mulatozó tékozló fiúként Kálmán bácsi fehér Zsigulijával „érkezett meg” közénk – Kálmán bácsi ezt is elég jól tűrte… Kitörölhetetlen emlék számomra az a nap, amikor a németországi Hooge-szigetén térdig felhajtott nadrágban mezítláb iszapkukac-nyomokat kerestünk az ottani vezetővel apálykor a tengerben. Jó volt ezeket a vidám pillanatokat évekkel később is mind-mind felidézni.

Kálmán bácsi és Isten. Utoljára hagytam, de az egész életét átitató kapcsolat volt ez. Lelkésznek készült, de a sors másként hozta. Más helyen kellett szolgálnia Urát. Nem harsányan, nagy szavakkal, de természetével, kisugárzásával, segítőkészségével – olykor azért a csömöri szószéken is – hirdette az örömhírt.

Hiszem azt, hogy Baranyay Kálmán most már Megváltójánál van az előrement szerettei körében, és biztos vagyok benne, hogy Péter bácsival újra együtt nézik a kézilabdameccseket…

Legyen áldott az emléke!