A farsangi imahét kezdőáhítata

Vasárnap este 6 órakor, az idei farsangi imahét kezdő estéjén a „szemünk előtt” formálódott és hétről-hétre sokasodó református gyülekezet lelkésze, Esztergály Előd Gábor volt a vendég. A lelkipásztor bevezetőjében beszélt a csömöri reformátusok előtt álló nagy feladatokról; közösségi házat, lelkészlakást és végül templomot építenének az önkormányzattól számukra felajánlott régi Laki-villa és a hozzá tartozó telek helyén. A Református Egyházban ez a vasárnap a „Biblia vasárnapjaként” ismert, ezért igehirdetésének középpontjában is a Szentírás egésze állt.

FARSANGI IMAHÉT KEZDŐÁHÍTATA
2011. március 6. – Bibliavasárnap a református egyházban

Esztergály Előd Gábor református lelkész

Lekció: ApCsel 8,26-40
Textus: 2Tim 3,16-17

Az emberek jó részének a reformációról az jut eszébe, hogy a Bibliát lefordították a nemzetek nyelvére. Így vált széles rétegek számára elérhetővé és megérthetővé a keresztyénség szent irata. Vitathatatlan, hogy a reformációnak valóban ez az egyik legnagyobb érdeme.

Miért gondolkodnak így az emberek? Talán mert személyesen is érintettek benne. A reformáció előtt csupán egy szűk réteg volt képes elolvasni és közvetlenül megismerni Isten különös kijelentését. Luther idejében csupán 15 nyelvre volt lefordítva. Napjainkra, a több millió kinyomtatott, és most már az interneten is olvasható példányokon keresztül közel 2000 nyelven szól a világ népeihez.

A reformáció egyik nagy érdeme tehát, hogy kezünkbe vehetjük Isten kijelentését, és akár otthon, egyéni csendességeinkben is Isten megszólító üzenetére figyelhetünk.

Ha egy könyvet a kezünkbe veszünk, akkor a cím mellett fontos még számunkra, hogy ki írta. De fontos az is, hogy miről szól, milyen célzattal írta a szerző azt a művet. Az alapigéül felolvasott levélrészlet éppen erre a kettőre világít rá: ki a szerzője a Bibliának, és mi célból íratott.

Először is nézzük meg, hogy ki a szerzője.

Sokszor éri joggal, vagy éppen alaptalanul a keresztyénséget az a vád, hogy olyan könyvből vesszük tanításainkat, amelyet emberek írtak. S ebből következően nem beszélhetünk tiszta isteni tanításról. Ez a vád leginkább az Ószövetség könyveit szokta érni, s nem egy esetben ennek a legfőbb kiváltó oka nem tudományos megalapozottságú, hanem érzelmi alapú. Ennek megvitatására nyilván nem ez az alkalmas időpont. De azt a kérdést feltehetjük most, hogyan lehet a Biblia Isten Szava, ha emberek írták?

Ahogyan Isten létezését sem lehet tudományosan leírni, hiszen meghaladja az emberi képességek teljesítményét, úgy erre a kérdésre sem tud a tudomány választ adni.

Minden könyvnek van szerzője, a Bibliának is. De amíg a könyvespolcunkon található könyveinknek a borítóján olvasható, a Bibliának a szerzője a szívünkbe van felírva. Abba a szívbe, amelyről az ókori bölcsek azt tartották, hogy nem csak az érzelmek helye, hanem az értelemé is.

Mit jelent ez? Hogy a hívő ember nem csak hiszi, hanem tudja is, minden laboratóriumi kísérlet és tudományos bizonyíték nélkül, hogy a Szentírás Istentől ihletett. A Szentlélek helyezi el ezt a bizonyosságot a mi szívünkbe. Ugyanaz a Lélek volt jelen, amikor Isten kijelentette az Ő Igéit a szentíróknak. Amikor ők leírták a könyveikbe. És ma is ugyanaz a Lélek van jelen, amikor Isten „méltatlan bár, de elhívott szolgái” hirdetik az Igét. Mint egy zárható kis doboz, amelybe a kincseinket rejtjük. Csupán egyetlen egy kis kulcs tartozik hozzá, amellyel zárni és nyitni lehet.

Volt egyszer egy Shakespeare-színész, aki nagy hírnévre tett szert egyszemélyes előadásaival, melyek során klasszikus művekből olvasott, és mondott részleteket. Előadását mindig a 23. zsoltár drámai elszavalásával zárta. Kivétel nélkül minden este, amikor a színész elkezdte szavalását – „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm…” – a tömeg feszülten figyelt. A zsoltár végén pedig viharos tapssal, fennállva ünnepelték a színészt, aki hihetetlen képességgel keltette életre a zsoltárt.

Egyik este azonban, éppen amikor a színész a 23. zsoltár szokásos elmondására készült, egy fiatalember felállt a nézőtéren, és így szólt: „Uram, megengedné, hogy ma este én mondjam el a 23. zsoltárt?” A színészt meghökkentette ez a szokatlan kérés, de megengedte, azt gondolván, hogy ennek a gyakorlatlan fiatalembernek a képessége úgysem vetekedhet az ő tehetségével.

A fiatalember halk hangon kezdte szavalni a zsoltár szavait. Amikor a végére ért, nem volt taps. Nem állt fel a közönség a tetszését kinyilvánítani, mint más estéken tette. Csak sírást lehetett hallani. A nézőket annyira meghatotta a fiatalember előadása, hogy minden szem megtelt könnyel.

A színész döbbenten fordult a fiatalemberhez: „Ezt én nem értem. Én már évek óta szavalom a 23. zsoltárt. Egy egész élet gyakorlata és tapasztalata áll mögöttem, de soha nem voltam képes úgy meghatni a közönséget, ahogy ön tette ma este. Mondja, mi a titka?

A fiatalember alázatosan így felelt: „Nos, uram, ön ismeri a zsoltárt… én pedig ismerem a Pásztort.

Mi sem bizonyítja jobban a Szentírás Istentől ihletett voltát, mint az a rengeteg megtért szív. A bekötözött sebek. A reménytelen életek megújulása.

Nem az egyház ad tekintélyt a Szentírásnak, hanem az abban minket megszólító Isten. A Szentírásban a betű és Lélek együtt adja az Igét. Lélek nélkül a betű halott és merev törvény.

Amikor az Istentől ihletett írásról beszél Pál apostol, akkor tulajdonképpen a Lélek jelenvalóságáról szól, Aki az emberiség egész történelmét egy célhoz rendeli.

Azt hallhattuk az igéből: „A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; HOGY TÖKÉLETES LEGYEN AZ ISTEN EMBERE, minden jó cselekedetre felkészített.

Mi a célja? Mire jó tehát a Szentírás? Hogy tökéletes legyen az Isten embere!

De én most nem a „tökéletes”-re szeretném a figyelmet ráirányítani, hanem az „Isten emberé”-re. Ebben a két szóban sűrűsödik a Szentírás célja: ÚJRA ISTEN EMBERÉVÉ VÁLNI. És ehhez nyújt segítséget az Isten különös kijelentése. Amely egyrészt a Biblia, Mózes első könyvétől a Jelenések könyvéig, másrészt pedig a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Benne válik teljessé mindaz az ígéret és remény, amelyet Isten valaha is adott és adni fog az embernek. Isten szeretete soha nem hagy magunkra, hanem megvilágítja azt az utat, amely Őhozzá vezet. A „teljes írás” célja tehát: Isten emberévé válni.

Ebben a két szóban egyszerre jelenik meg az ószövetségi és az újszövetségi ember vágya. Nincs különbség a kultúrák és a korszakok között. Mióta az emberiség kiűzetett a paradicsom kertjéből, és megtapasztalta az istentelen élet áldatlan és értelmetlen állapotát, azóta él benne ez a vágy.

A „teljes írás”-ról beszél az apostol, azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor az Újszövetség lapjain utalást találunk a szent iratokra, az az ószövetség könyveit jelentette. Hiszen ebben az időben az evangélium terjedése leginkább a szóbeli közlésen alapult, leírva és összegyűjtve az Ószövetség könyvei voltak csupán. Krisztus követői, az ősgyülekezet ezekből a könyvekből tanultak, ezekben fedezték fel üdvösségük útját, amely a feltámadott Krisztusba vetett hit által vált élővé a számukra.

Kálvin tanítása alapján, mi reformátusok, hisszük és valljuk, hogy a két szövetség azonos súlyú és rangú. A lényeg és a tartalom tekintetében nem szakad meg a kettő folyamatossága. Igaz, hogy az Ószövetség időrendben más helyen áll a megváltás isteni tervében, és „távolabbról, homályosabban” tud bizonyságot tenni Jézus Krisztusról. De Isten Szentlelke által vezetve és értelmezve a végcélja ugyanaz: Krisztusra mutatni, aki által újra Isten emberévé válhatunk.

Az, hogy a reformátorok hatására a nemzeti nyelvekre lefordították a Szentírást, beteljesült az az isteni akarat, hogy minden ember számára megismerhetővé váljék az üdvösség egyedüli útja, a feltámadott Krisztusba vetett hit által.

Befejezésül Reményik Sándornak Károli Gáspárról írt verséből idézek: „Az, kinek szellemét ma körülálljuk, / A legnagyobbnak fordítója volt. / A Kijelentés ős-betűire / Alázatos nagy gonddal ráhajolt. / Látom: előtte türelem-szövétnek, / Körül a munka nehéz árnyai: / Az Igének keres magyar igéket. / Látom, hogy küzd: az érdes szittyanyelv / Megcsendíti-e Isten szép szavát? / És látom: győz, érdes beszédinek / Szálló századok adnak patinát. / Ó, be nagyon kötve van Jézusához, / Félig ő viszi, félig Jézus őt / Mígnem Vizsolyban végül megpihennek, / Együtt érve el a honi tetőt. / Amíg mennek, a kemény fordítónak / Tán verejtéke, s tán vére is hull, / De türelmén és alázatán által / Az örök Isten beszél – magyarul.” ÁMEN

Napi ige

Gyülekezeti események