Farsangi imahét. Dr. Cserhátiné Szabó Izabella igehirdetése

Farsangi imahét
Dr. Cserhátiné Szabó Izabella fóti lelkésznő
2011. március 7., hétfő

Kegyelem nektek és békesség Istentől, ami Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.

Márk evangéliumának 6. fejezetéből olvasom fel a szakaszt a 34. verstől a 44. versig.

„Amikor Jézus kiszállt a hajóból, és meglátta a nagy sokaságot, megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli való juhok, és elkezdte őket sok mindre tanítani. De amikor az idő már későre járt, odamentek hozzá a tanítványai, és ezt mondták neki: „Lakatlan hely ez, és az idő már későre jár. Bocsásd el őket, hogy a környező falvakba menve ennivalót vegyenek maguknak.” Ő azonban így válaszolt nekik: „Ti adjatok nekik enni!” Mire ők ezt mondták neki: „Talán mi menjünk el, és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adhassunk nekik?” Jézus azonban megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!” Amikor megnézték, így szóltak: „Öt kenyerünk van, meg két halunk.” Ekkor megparancsolta nekik, hogy ültessenek le mindenkit egy-egy csoportba a zöld fűre. Le is ültek százas és ötvenes csoportokban. Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegye eléjük; és a két halat elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak.”

Kedves Testvérek! Azt gondolom, hogy legtöbben nem szeretjük a provokációkat. Ha lehet, akkor inkább kitérünk előlük. Ez a történet pedig tele van vele. Legalábbis, ahogyan én látom.

Nem olvastam fel az elejét, lehet, hogy azt is fel kellett volna. Tudniillik Jézus azt ajánlja fel a tanítványoknak, akik hosszú útról térnek vissza hozzá, hogy jöjjenek vele, mutat nekik egy lakatlan helyet, ahol egy kicsit megpihenhetnek. Látta ugyanis rajtuk, hogy elfáradtak. És akkor megjelenik egy hatalmas tömeg a parton. Miattuk a tanítványok mégsem vonulhattak el, hogy Jézus lábainál feltöltekezhessenek, mert ez a tömeg úgy tűnt, Jézus számára nagyon fontos. Még akkor is, ha neki is más volt a terve, ő is pihenni szeretett volna. Provokáció a saját tervük ellen. Provokáció a saját erejük ellen.

És úgy tűnik, hogy ha senki más nem is, de Jézus jól tűri, jól kezeli ezt a provokációt. Kiszállt a hajóból, és szétnézett a sokaságon, és velünk ellentétben nem az a gondolata támadt, hogy a csuda vigye el, már megint! De jó lenne egy kicsit egyedül! Csuda vigye el, nem ezt terveztem! Nekem is vannak határaim! – Jézus szétnéz a sokaságon, és ezt olvassuk: megszánta őket. Mert olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.

De jó, hogy Jézus nem egyszerűen csak tömeget lát, hanem a tömeg szívének a mélyéig lát! Nemcsak fejeket, emberek sokaságát, hanem talán azokat a láthatatlan batyut is, amit az ember mindig magával visz, bárhova is megy.

Jézus látta, megszánta őket, mert a batyuik üresek voltak. Az üreset lehet tölteni –Jézus ezt tette. Ezt tette már akkor, amikor elkezdte őket tanítani.

És aztán úgy gondolom, hogy túl a tömegen – ami már önmagában véve egy rettentő nagy provokáció a tizenkettő fáradttal szemben –, következik a másik próba. A lakatlan helyen az igehirdetés hallgatása után éhesek az emberek. Jön is az ötlet: jó lenne elbocsátani őket. Hadd vegyenek maguknak élelmet, vagy hadd menjenek haza, ha nem laknak messze. Akkor megszólal Jézus, odafordul a tanítványaihoz, és azt mondja nekik: Ti adjatok nekik enni!

Hát odaképzelem magam a tanítványok helyébe. Rettenetes lehetett ezt hallani. Ki készül ilyen szituációra? Ki készül arra, hogy ötezret kelljen jól tartania? Kinek a zsebében van ott kétszáz dénár? Hát mi lesz most? Amikor Jézus maga mondta azt a tanítványoknak, hogy bárhova mentek, ne vigyetek szütyőt az oldalatokon. Még egy pótsarut se, semmit. És akkor hangzik ez a mondat: ti adjatok nekik enni. Óriási provokáció. Nem elég a tömeg, de még ráadásul a tömegről is mi gondoskodjunk, Jézus? Hiszen itt vagy te! Mi oldjuk meg a helyzetet, amikor itt vagy te?

De akkor jön a következő kérdés: Hány kenyeretek van? Mid van?

Számtalanszor megtörténik az életünkben hasonló provokáció, váratlan helyzet, amelyet meg kellene oldani, és Jézus azt kérdezi, mid van? Van kenyered? Hány kenyered van?

Nem olyan régen – talán újév táján kaptam e-mailen egy kis versszerű meditációt. A címe: Attól függ, kinek a kezében van. Az egyik gondolata ennek a meditációnak így szól: hogyha egy kosárlabda az én kezemben van, hát az semmi. De ha Michael Jordan kezében van, az már valami. És hogyha az én kezemben öt kenyér és két hal van, az legfeljebb egy halas szendvics, de ha ez Jézus kezében van, az egészen más. Úgy gondolom, itt van ennek a történetnek a titka. Nem hinném, hogy az Úr Jézus az övéivel egy sarokba-szorítósdit játszana. Nem gondolnom, hogy bármelyikünket is meg akarna szégyeníteni a mi mesterünk. Sokkal inkább azon van a hangsúly, hogyha egy helyzet Jézus kezében van, az egészen más. Ha egy ember Jézus kezében van, ha egy tanítvány, ha öt kenyér és két hal, és ha ötezer ember Jézus kezében van, az egy reményteljes alkalom lehet. Történjen bár a pusztában, történjen bár úgy, hogy fáradt emberekkel és fáradt tanítványokkal találkozik Jézus. Történjen bár úgy, hogy szánalomra méltó a sokaság – ha Jézus ott van és kezében van minden, akkor asztal terül.

És most fordítsuk egy kicsit magunk felé Jézus kérdésének az élét. Mitek van? Hány kenyeretek van? És vegyük csak számba az életünk provokatív helyzeteit. Hányszor mondjuk Jézusnak: nem én vagyok a nagy megoldás ebben és ebben a szituációban! Vehetnénk sorba csak a közvetlen közelünkben élő torokszorító helyzetben lévő embereket, családtagokat. Mid van? Van kenyered? – kérdi Jézus. És én visszakérdezek a Mesternél: mit mondhatnék neki az illetőnek? Miben segíthetnék neki? Hogy találhatnék el a szívéhez? Egyáltalán, már hetek óta szót se váltottunk, és még ha keresem is az utat, a módját sem találom, hogyan ülhetnék le mellé, hogy szót váltsunk, vagy egyáltalán megértsem őt, a helyzetét. Semmim nincs, Uram. Hogy tudnék segíteni?!

Hányszor kerül az embert ilyen lehetetlen helyzetbe, amikor úgy érzi, semmije sincs. Vagy ha még azt is gondolom, hogy van valamim, mintha nem tudnék vele segíteni. A szavak nem úgy jönnek, ahogy szeretném. A fülem nem úgy nyitott, ahogy szeretném. Egészen más élethelyzetben vagyok. Generációs különbségek választanak el egymástól. Pedig éhes ő is, éhes vagyok én is. Talán nem is testiekben – egymásra vagyunk éhesek. Jó szóra vagyunk éhesek. Arra, hogy valaki észrevegyen, leüljön mellém. Vagy nyomja már ki azt a tévét helyettem, mert nekem már ahhoz sincs erőm. Amikor egymás szemébe nézünk, tudunk még valamit mondani, adni egymásnak? Számtalan helyzetet vehetnénk sorra.

Provokáció. Nehezen tűrjük, de Jézus szeretné, ha számot vetnénk ezzel. Mink van? Hány kenyerünk? Mert az öt kenyér és két hal az én kezemben lehet, hogy semmi. De Jézus kezében valami.

Amit különösen is nagyon szeretek ebben a történetben, az az, hogy Jézus megtehette volna, hogy innentől kezdve egészen kikapcsolja a tanítványokat, és helyettük oldja meg a helyzetet. Hogy azt mondja, csak erre az öt kenyérre és két halra van szükségem, és mindenki jól fog lakni – 5000 ember. De Jézus nem ezt teszi. Nagyon szeretem Jézusban, hogy igazából mi kellünk neki, hogy nem csupán a kenyerünk vagy a halunk, vagy a rátermettségünk, vagy az eszünk, avagy a találékonyságunk. Nem. Jézusnak mi kellünk egészen. Ezt a helyzetet meg lehetett volna oldani a szorongó tanítványok nélkül is. De Jézusnak a csodáihoz kellünk mi, emberek is.

Mert minek is váltak részesévé ezek a tanítványok? Különös ingajáratba állította be őket Jézus. Azt olvassuk, hogy vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, odaadta a tanítványoknak, és ők vitték. Vitték oda az ötvenes, százas csoportokhoz, ahogy az emberek a fűben ültek. A tanítványok láthatták, tapinthatták, hogy amit odatesznek Jézus kezébe, az nem fogy el. Részeseivé lettek a csodának, hogy az az ember, az a tanítvány, aki először azt mondja, hogy semmim sincs, nem tudom megoldani a helyzetet, a zsebem is üres, nincsenek tartalékaim, dénárjaim, az ember ott lehet Jézus mellett, és amit tőle kap a kezébe, azt adhatja tovább.

Az egész tanítványságunk erről szól. Semmink sincs nélküle, de vele mindenünk van. És ebben a különös ingajáratban Jézus és az övéi között a tanítvány – minden szorongás nélkül – a helyén lehet. Jézus csodáihoz mi is kellünk. Nem a fejünk felett, nem nélkülünk, nem mindenkit maga mögé utasítva, lenézve, hanem magához ölelve és magához fölemelve teszi a csodáit. Mert a csoda nemcsak arról szólt, hogy a kenyér és a hal nem fogyott el. Csoda volt az is, hogy egyszercsak kirajzolódott, láthatóvá lett valami, amit addig csak a fejükben vagy a szívükben hordoztak az emberek. Valaki megtanította őket arra, hogy az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Olvashatták már százszor is, de hogy most részesévé váltak, hogy most itt a pásztor, és ez a zsoltár valósággá vált!

Azt gondolom, az életünknek az lehet a legnagyobb csodája, hogy nem csak hallhatunk valakiről, nemcsak olvashatunk róla, nemcsak örökölhetjük az énekeket, és álmodhatunk valakiről, aki a lehetetlen helyzetek megoldója, de személyesen is találkozhatunk vele. Amikor egyszer csak a pásztor a füves legelőn is asztalt terít. És adja, osztja magát. Ez a legnagyobb csoda az életben, testvérek, amikor éltre kel, amiről mástól már hallottunk. Ott a tanítványok ennek is részesei lehettek.

És még valaminek. Annak, hogy ezt pusztai asztalt egyszer összeköthették az utolsó vacsora asztalával. Most ebben a teremben mi is terített asztaloknál vagyunk. Süteményeink rajta. Kérdezi az Úristen: mitek van? És úgy néz a süteményeitekre, hogy látja: belesütötték a szíveteket. Az élet számtalan terített asztalánál mindig össze tudnám kötni Jézus utolsó vacsorájának és az úrvacsoráinknak az asztalát. Ahol Jézus adja magát, hogy a legképtelenebb helyzetekben se legyen olyan könnyű kimondanom: Uram, semmim sincs.

Jól tart minket szeretetével, bocsánatával, irgalmával, testével és vérével. Talán pontosan ezért kellenek a provokációk, az olykor sarokba-szorítottságok, hogy rájöjjek: van valaki, aki a kezében tart minden helyzetet, tanítványt. Adja meg az Isten ezt a biztonságot bármilyen élethelyzetben minden testvéremnek. Ámen.

Imádkozzunk! Jézus Krisztus, köszönjük, hogy te magad vagy az ajándék nekünk. Bocsásd meg, hogy mi sokszor téged is nagyon kicsinek látunk, és rettenetesen nagynak azokat a szorításokat, préseket, amelyekben tehetetlenek vagyunk. Köszönjük, hogy részesévé teszel bennünket a csodáidnak, hogy láthatjuk, milyen nagy vagy te és hogyan tudod használni a kicsinyeidet. Úr Jézus Krisztus! Add meg kegyelmesen, hogy ha egyszer megkérdezed tőlünk, hogy mink van, akkor tudjunk rá válaszolni. Hiszen te gazdagon megajándékoztál minket a szeretetedből. Köszönjük, Uram, hogy használni akarsz és használsz is minket. Gondolunk ma azokra, akiknek nincs terített asztaluk, és azokra is, akiknek ugyan van terített asztaluk, de ki tudja, milyen régen nem ültek már le családként mellé. Gondolunk azokra, akik csak futva, egymás mellett is elfutva élnek, és soha nem pihennek meg. Gondolunk azokra, akik erejükön felül megterheltettek, mert annyi emberen kellene vagy lenne jó segíteniük. Gondolunk azokra, akiknek a vállát család, gyülekezet, ország, világ gondja nyomja. Légy te nekik is hatalmas Istenük, hatalmas Krisztusuk, hogy ne gondolják magukat tehetetleneknek. Köszönjük, Úr Jézus, hogy bevonsz bennünket a csodáidba. Ámen.