Karácsonyeste

Egy írástudó odament, és így szólt hozzá: „Mester, követlek, akárhová mégy.” Jézus így válaszolt: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Mt 8, 19-20

Mindig nagyon megérint, mikor az ember Jézussal szembe kerül. Ő ránéz és valahol nagyon mélyen, valahogy nagyon másképp szólítja meg. Egyszerűen nincs szerepe az elvárásoknak, ítéleteknek. Nem akadályoznak tanult szerepek, felvett álarcok. Nem az én motivációm a fontos, hanem az, ahogy ő „rám néz”.

Nagyon különösnek látom ebből a szempontból a karácsony estét. Egyrészt hihetetlen vastag rajtunk az „ünnepi kabátunk”, ami a régi szép vagy éppen szomorú emlékekből, Isten-kapcsolatunkból, családi helyzetünkből, aktuális szociális állapotunkból állhat össze. Másrészt hihetetlenül elvékonyodik rajtunk az a bizonyos kabát, hiszen érezzük, hogy valahol az „Élet” születése közvetlen közelébe kerülünk, olyan szinten, ahol felesleges minden alakoskodás, szerepkényszer, hiszen Isten a cselekvő, mi a tanuk kiváltságos helyzetében lehetünk csak. Egyszóval egy igen keskeny mezsgyén járunk, ahol szinte mindig úgy döntünk, hogy kapja meg mindenki azt, amire vágyik, így legalább mindenki álmodhat egy olyan karácsonyról, amilyet szeretne.

Igénk azonban kipakoltat velünk minden szép „kelléket”. Karácsonyfa, kis jászol, ajándékok, csillagszórók különös szerepet kapnak ma este. Valamiként a díszlet mögé kéne látnunk egy kicsit. Mint mikor egy kíváncsi kisgyermek beles abba a szobába, ahol a mit sem sejtő szülők díszítik a karácsonyfát és egész életében emlékszik arra, hogy amikor apa és anya titokzatos szeretettel igyekeztek mindent jól előkészíteni. Lefoszlanak a „felesleges részek” és előcsillan a lényeg. Erről lenne jó tanúskodni. Számomra fontos kiindulópont, hogy párbeszédünk röviddel a Hegyi Beszéd után következik. Jézus szavát álmélkodva, megdöbbenve, mélyen megérintődve hallgatja a sokaság. Nem úgy tanít, mint azok a bölcsek, akik egy életen keresztül készülnek hivatásukra és különleges, kiérlelt gondolataikkal megfelelő intellektuális kihívást jelentenek hallgatóiknak. Úgy beszél, mint akinek hatalma van. Mint akinek a szava élettel tölti fel a hallgatóit. Minél többet hallgatják, az erőforrásaik annál teljesebbek. Minél többször merítenek belőle annál „erősebbé” válnak. Erről az élő vízről nem lehet leszokni, mert nélküle elpusztulunk. Nem csoda, hogy lelkesedésében egy írástudó odalép Jézushoz és elmondja neki a legfontosabbat, hogy megtalálta az élete értelmét Jézus követésében: Mester, követlek, akárhová mégy.

Hová megy Jézus?

Éppen arra vártunk, hogy „megérkezzen”, itt pedig azt olvassuk, hogy mozgásban van, továbbhalad, aki vele akar lenni, annak követnie kell. Pedig milyen jól esne megállni, odatérdelni a jászolbölcső mellé.

Semmiképpen nem vetnék követ erre a lelkes írástudóra, mert még azt sem tudja, hogy Jézust nem lehet „csak úgy” egyéni elszántságból követni. Mert még azt sem tudja merre tart Jézus. Éppen most élték át sokan, hogy a szavai mindenkit megérintenek, ki az, aki parancsolni tud ilyenkor magának? Akárhová megy, vele szeretne lenni. Nagy elhatározás ez. Mert Jézus is tart valahová. Ott lenni vele, hallani a szavát, a közelségét érezni. Részesülni abban a bölcsességben, amit olyan különös módon képvisel. Gazdagodni a jelenlétében. Az ember valami célt lát a Krisztus-követésben. Eljutni valahová. Jó embernek lenni, Jézus tanítványává válni, megérkezni a mennyek országának kapujába. Meg kell térni, el kell indulni és tudni, mikor érjük el a célt. Az írástudó nyilván ezt várja Jézustól is. Számára ő követhető, látható perspektíva. Ma mintha azt élnénk át, hogy elveszítettük ezt a jól követhető utat. Arra van szükségünk ezen az estén, hogy Jézus ránk nézzen. Megszólítson bennünket és elmondja: a rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.

Jézus útja

Mintha a cél elhomályosulna. A görög szövegben utalást találunk a napi munka utáni megpihenésre, illetve ennek hiányára. Olyan folyamat ez, ahol nincs megállás, megnyugvás. Míg az emberek által megbecsült tanítókat rendezett, biztonságos élet várja, addig az Emberfia szegényen, magányosan járja az útját. Úgy él, mint egy olyan otthontalan, aki sehol nem pihenhet meg, hanem újra és újra valami belső erő továbbkényszeríti. A cél egyre inkább elveszti fontosságát és magának az útnak nő meg a jelentősége. Aki Jézust akarja követni, annak azzal kell számolnia, hogy nem csupán az ő „eszmeiségének” elfogadása a feltétel, hanem az ő útjára lépéskor egyre többször szembesül az út rá gyakorolt exisztenciális szintű hatásaiból. A jézusi, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét igény nem elvárás, hanem az ő útjának realitása. Sokszor mondjuk, hogy a Jézuskövetés szembeállít a környezettel. Azt érzem, hogy sokkal inkább önmagával állítja szembe az embert. A hitbeli, lelki kríziseink esetén fontos lenne újra és újra visszatérni mai igénkhez. Jézus nemhogy nem ígér megbecsültséget, békés nyugalmat, sőt nehézségekről, különféle megpróbáltatásokról beszél. Karácsonyeste, a személyes érintettség, a sok érzelem segít abban, hogy mindezt „meghallva” állhassunk elé.

A megígért Megváltó

Jézus szeretete lehet egyedül a tanítvány otthona. Érezzük is ezt mindannyian, mégis milyen nehéz elfogadnunk. Ha hitünk nem jelent számunkra biztonságot, akkor bár örökké vágyakozni fogunk a megnyugtató otthon után, mindig otthontalanok leszünk. A békés, megnyugtató Karácsonyestének ez a döbbenetes üzenete. Az a Jézus, akiről a jánosi prológusban azt olvassuk: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága”, a sötétség mégsem fogadta be, „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt”, igazi, valóságos otthont kínál. Aki önmaga is otthontalan, be nem fogadott, akinek születésénél nem volt egy ház, ahol befogadták volna őket, haza tud vezetni mindannyiunkat. Komoly feszültség ez bennünk. Mint amikor két világ feszül egymásnak. A tapasztalatok és a hit, a bizalom világa. Az elvárások, megfelelések és Isten szabad szeretetének világa. Mint a karácsonyi szeretet és a sokak által megszenvedett szeretetlenség világa.

A hontalan vándor előtt állunk most. Megdöbbenünk az örömtől, fogadkozunk vagy éppen megfellebbezhetetlen döntést hozva biztosítjuk őt: követjük, akárhová is megy. Ránk néz. Valahol nagyon mélyen érezzük a pillantásának súlyát. Nem mond semmit, csak elindul arra az útra, amelynek a vége a kereszten való teljes egyedül maradottság. Mi pedig szó nélkül is értjük, sőt mintha már zavarnának a jól ismert szavak…

Karácsony evangéliuma azt üzeni ma a számukra, hogy van követés, van út, van otthon és mindebben Isten valószínűtlenül közel jött hozzánk. Mindez pedig Isten szeretetéből felragyogott ma a sötét világba induló Emberfia által.

Napi ige

[insert_php]

$a = file_get_contents(„http://zope.lutheran.hu/portal/napiige/csakige”);

$output = iconv(„ISO-8859-2”, „UTF-8”, $a);

echo ($output);

[/insert_php]

Gyülekezeti események