Sajátos szemszögből a hitoktatásról A csömöri tapasztalatokról
A csömöri általános iskolában a rendszerváltáskor elhatározták, hogy az etika és hittanoktatást órarendbe iktatva tanítják, kihasználva a történelmi lehetőséget. Azóta, több mint 20 éve, ebben a rendben tanítunk. A katolikus, református, evangélikus gyerekek a felekezeti hittanokra mennek, a többiek pedig etikára. Voltak, akik nagyon örültek a változásnak és voltak, akik nyíltan vagy a háttérben maradva kritizálták. Mégis az évek során beállt, megszilárdult a bevezetett új oktatási mód sokak közös akaratából.
A tapasztalataink sokrétűek. A lehetőségeink az iskola által biztosított keretekhez mértek, mégis teljesen más első, második, harmadik, negyedik órában hittant tanítani, mint a tanítás előtt vagy éppen 6-7-8. órában. Már a rendszerbelépéskor, az első osztály első szervezőalkalmán ott vannak a hitoktatóink és a szülőkkel találkozva egyeztetik, hogy a gyerekek melyik felekezeti hittant illetve az etikát választják. Kísérjük őket a hittancsoportokban, az általános iskolai tanulmányaik végéig. A gyerekeknek lehetőségük van arra is, hogy az első egy-két évben váltsanak az etika és a hittan között. Ezt a szülők kérésére, az osztályfőnök és a hitoktatók közötti megbeszélés alapján rugalmasan kezeljük. A hittanosztályainkba járó gyerekek 20-25 százaléka nincs megkeresztelve. Úgy látjuk, hogy a Csömörre betelepülő, az egyházaktól eltávolodott családok egyik első lépése a gyülekezet felé az, hogy a gyerekeiket beíratják a hittanra. Feladatunknak érezzük, hogy ezeket a családokat, a gyerekek kísérésén keresztül hozzuk közelebb az egyházközséghez.
Persze itt vannak örömteli és szomorú élményeink is. Az egyházi háttérrel nem rendelkező, hittanoktatásunkra járók közül nem könnyű a konfirmációra megnyerni a gyerekeket. Nem lehet elvárni, hogy ők ezentúl a gyülekezeti életben is úgy részt vegyenek, mint azok, akik itt az evangélikus közösségben nőttek fel. Nem is cél ez, ezek felé a családok felé mégis élhetünk a folyamatos meghívás lehetőségeivel. Hívjuk a gyerekeket a hittantáborokba, a templomi évnyitóra vagy éppen az ökumenikus tanévzáróra. Hívjuk és ők hívják egymást a vasárnapi iskolánk korosztályos csoportjaiba, ahol tematikusan tervezett éves rendben tanítunk, már a gyülekezet keretein belül. Hívjuk őket a gyülekezeti nagy megmozdulásokra, megkapják az értesítő kiadványainkat, újságjainkat. Egyszóval kialakul egy rálátásuk az életünkre. Talán ennek is köszönhető, hogy a települési arányainkat meghaladó hittanlétszámmal taníthatunk.
A meghívás, befogadás lehetősége persze nem csak számukra fontos, hanem a gyülekezetünknek is. A nyitásra tanítja tradicionális közösségünket ez a kihívás. Találkozva olyanokkal, akik végig tanultak a 8 éves hittanoktatásunkon és mégsem csatlakoztak a gyülekezethez azt látom, hogy reménység szerint kaptak egy pozitív, elhívatott hittantanár-, lelkész-, egyházképet. Hiszen a ma társadalmában számolnunk kell azzal, hogy amit tudnak rólunk, ahogy látnak minket, azt nem mi tanítottuk, nem mi láttattuk magunkról. Küzdünk időnként ezzel a torz egyházképpel, néha lehetetlen elvárásokkal fordulva egyházunk vagy önmagunk felé. Úgy látom, hogyha élhetünk a – persze ésszerű keretek között – kapott lehetőségeinkkel, akkor annak identitáserősítő hatása van. Ha pedig ezekben a gyerekekben életük egy-egy fordulópontján csak egy kicsi is előjön, életre kel abból, amit az évek alatt tanultak, akkor ezzel is életeket menthetünk. Gyülekezetünk számára pedig fontos a tudat, hogy ilyen módon is jelen vagyunk településünk életében, sok olyan kapcsolatot tartunk fenn és hordozunk, ami éppen ennek a lehetőségnek köszönhető mind faluközösségi mind ökumenikus szinten.
Adja Isten, hogy a kapott lehetőségeinkkel bölcsen, megfontolva, de élhessünk!
Megjelent: Lelkipásztor, 88. évf., 2013/3, 91.