Újra itthon!

Szeptember első vasárnapján, az istentiszteleten újra közöttünk volt gyülekezetünk egyik „családtagja”, akit már nagyon vártunk haza: az orgonapadnál Csisztu (Kocsis Krisztina) szolgált.

Az alábbi interjúban egyéves, németországi ösztöndíjáról, kint átélt élményeiről és itthoni terveiről faggattam.

Herfordban, az ottani Egyházzenei Főiskolán tíz hónapot töltöttél 2013. októberétől ez év júliusáig. Mit tanultál ott?

A főiskola fő profilja az egyházzene, én is azt tanultam. Az eredeti elképzelés szerint elvégeztem volna a teljes Bachelor-képzést (alapképzés), de elég hamar rájöttem, hogy nem szeretnék négy teljes évet külföldön eltölteni, így végül vendéghallgatói státusz szerint folytathattam tanulmányaimat.

Csak elméleti képzésben részesültetek vagy volt gyakorlatotok is?

A teljes kint töltött idő egy nagy gyakorlat volt, szinte szó szerint. Nem hallgattam egy elméleti tárgyat sem (a főiskola egyébként is gyakorlat-orientált), így csak gyakorlati órákra jártam, ami azt jelenti, hogy minden órán aktívan zenéltünk a legkülönbözőbb hangszereken – az orgonán, kórusvezetésen, éneklésen kívül teljesen új volt számomra a dobolás, illetve vadászkürtön is elkezdtem tanulni.
Ami a szakma éles helyzetben való alkalmazását illeti, novembertől egészen ottlétem végéig Herfordtól három városnyira, Porta Westfalica-ban egy kis templomban voltam orgonista. Ebben a kis gyülekezetben vasár- és ünnepnapokon egy-egy főistentiszteletet tartottak, melynek látogatottsága a gyülekezethez tartozók számához mérten siralmasnak mondható, az átlagos létszám 6-20 fő között mozgott (érdekességképpen: ez évben 27 fiatal konfirmandus volt). Emellett munkakörömhöz tartozott még péntekenként két idősek otthonában tartott istentisztelet hangszeres kísérete is.
Mindezeken kívül a főiskola óriási előnye az itthoni képzéssel szemben, hogy az órákon elsajátított tudást mindig valamilyen liturgia, vagy koncert keretében gyülekezet, illetve közönség előtt is megmutathattuk, így rögtön a szükséges tapasztalatot is megszerezhettük.

Hogy érzed, a szakmán belül miben gazdagodtál?

Az evangélikus egyházzenének teljesen új területeit ismerhettem meg, illetve a már ismert területeken belül új irányokat mutattak meg nekem, így sokat bővíthettem addigi ismereteimet, készségeimet. Megtapasztalhattam például, milyen egy rezes együttes tagja lenni, vagy éppen egy rezeskar kíséretében gyülekezeti éneket énekelni. Emellett minden félévben egy egész estés koncert résztvevőjeként zenekaros egyházi művekben énekelhettem.
A meglévő tudás gyarapítása, úgy érzem, kihat az itthoni egyházi szolgálataim egészére is. Új irányokat mutattak a gyülekezeti énekek kíséretében, a különböző darabok játékában, egy-egy zenedarab értelmezésével kapcsolatban.

Hogyan látod ezek után az itthoni helyzetet úgy szakmailag és egyházilag, mint a személyes szemüvegen keresztül?

Talán a legszembetűnőbb különbség az volt, hogy szakmailag egyértelműen magasabb színvonalat képviselnek, a gyülekezetben való tevékenységek, kántori feladatok nem merülnek ki a főistentiszteleten való orgonálásban. Viszont ami a szolgálatok emberi oldalát, a személyes kapcsolatokat illeti, mondhatom, talán sokkal elmaradottabbak (vagy éppen előrehaladottabbak?), mint amit itthon, Magyarországon bárhol is tapasztaltam.
Ez azt jelenti, hogy ott egy kántor anyagi problémáktól mentesen él, főállásban (!), ami itthon sajnos, csak elég kevés gyülekezetben fordul elő.
De, és itt a de! A németek (és ez leginkább a nyugati részre jellemző) alapvető hidegségét leszámítva is a gyülekezetekben nem tapasztaltam olyan összetartozást, az emberi kapcsolatok olyan mértékű ápolását, vagy annak igényét, mint bármelyik magyar gyülekezetben. Ez a tendencia sajnos hatványozottan érezhető akkor, ha az ember kilép a templomi padból és kimegy a városi életbe. Az emberek, a szomszédok nem beszélgetnek egymással, bezárkóznak a saját kis világukba.
Ki kell azonban azt is emelnem, hogy mindez a főiskolai környezetre egyáltalán nem volt jellemző. Ez talán azzal magyarázható, hogy a 45 hallgató között 8 különféle nemzetiségű volt, így ott különösen jól működött az egymást való segítés.

Hazaérkeztél. Mik az itthoni tervek?

Nyári hazaköltözésem után elkezdtem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen az eddig tanult szakom, az egyházzene legfelső képzését, a doktori iskolát. Ezen túl egy budafoki református általános iskolában tanítok egyházi éneket, és két énekkar megalapításának feladata is rám vár. Mindezek mellett a biztonságot adó csömöri gyülekezetben szolgálok tovább, valamint idővel a családalapítás gondolatával is kacérkodunk immáron újdonsült vőlegényemmel.

Csömörön a kántori szolgálat mellett visszaveszed az énekkart is?

Igen, úgy tervezem, hogy teljes erőbedobással folytatom a szünet előtti szolgálataimat, remélhetőleg sikerrel alkalmazva a kamatoztatott külföldi tanulmányokat. A kántorizáláson és kórusvezetésen túl is vannak még ötleteim a gyülekezet zenei életének gazdagítására, de ezek megvalósításához még időre van szükség. Mindenesetre bizton állíthatom, hogy a magyarországi gyülekezetek között Csömörnek nagyon szerencsés helyzete van, én is szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen zenekedvelő, összetartó, aktív gyülekezetben szolgálhatok!

Mikor lesz az énekkarunk következő fellépése?

A kórus elmúlt évi előrehaladásáról, illetve következő évi feladatairól való egyeztetés még folyamatban van. Ami egyelőre biztos, hogy a gyülekezeti hétvégén lesz az évadkezdő kóruspróba, melyre mindenkit szeretettel várunk, akár kórustag, akár zenekedvelő gyülekezeti tag.