Mi történt az evangélikus kocsmában?

Az alábbi riport az Evangélikus Élet országos hetilap 2015. február 22-ei lapszámában jelent meg.

A főváros melletti Csömörön az 1930-as években több mint háromezer-hétszázan éltek, harminc százalékuk – szinte kivétel nélkül szlovák gyökerekkel – az evangélikus egyházhoz tartozott. A templomtól nem messze állt az államosításáig a faluban csak „evangélikus”-, tulajdonosai után pedig Kalmár-kocsmának nevezett családi tulajdonban álló kocsma. Mivel abban az időben sok minden másként volt – beleértve az alkoholfogyasztási szokásokat is –, a helyieknek természetes volt, hogy ez a hely egyben a kulturális élet központjaként is szolgált. Így a különböző bálok mellett a táncterem függönnyel és súgólyukkal ellátott színpadán az evangélikus ifjúság rendszeresen mutatott be a hitoktató vagy a lelkész által betanított darabokat. Az idei farsang idején a hely történetének nyomába eredtem.

Az eredetileg a „Jó borhoz” címzett vendéglátóipari egység napjainkban is működik, igaz ma már Zöldfa étterem néven, vezetője pedig az egykori kocsma tulajdonosának, a néhai Kalmár Pálnak az unokája, Bátovszki György, a csömöri gyülekezet egyik presbitere. Először hozzá kopogtattam be.

– Nagyszüleim az akkori szokásnak megfelelően gazdálkodtak is, de nagyapám elsősorban fuvarozásból élt – kezdi a mesélést a beszélgetőpartnerem. – Amikor elég pénzt összegyűjtöttek, bérbe vették a Kovács családtól az akkor már működő kocsmát. Két-három év múlva, 1932-ben pedig meg is vették azt, így lett a saját tulajdonukká.

Az elhelyezkedésének köszönhetően elsősorban evangélikus gazdálkodó családok találkozóhelye lett nagyapámék üzlete. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy ők maguk is lutheránusok voltak. Érdekességként említem meg, hogy néhány utcával arrébb a katolikusoknak, valamint az iparos sváboknak is állt hasonlóan „saját” kocsmájuk.

– Mai szóhasználattal élve a nagyszüleinek volt valami különleges üzletpolitikája?

– Két dolog is motiválta őket: az egyik, hogy a náluk kapható bor minőségi legyen, illetve hogy megfelelő teret tudjanak biztosítani a vendégkörük kulturális és szórakozási igényeinek. Az első érdekében minden évben megvettek száz mázsa kadarka szőlőt, amiből ők készítettek bort, mintegy hatvan-nyolcvan hektolitert. Egy nagyon jó, hűvös pince tartozott az épülethez, itt tárolták a hordókat. Sört és röviditalokat is lehetett kapni – azok is minőségiek voltak.

S ha már az alkohol kérdésénél tartunk, feltétlen ki kell hangsúlyozni azt, hogy ezek a két világháború közötti kocsmák elsősorban az egymással való találkozások, beszélgetések, azaz a társadalmi élet színterei voltak. Az alkohol fogyasztása csak másodlagos jelentőséggel bírt, az esetek többségében csak mintegy kísérője volt a beszélgetéseknek, rendezvényeknek.

– Az idősebb csömöriek ma is emlegetik azokat a bálokat, színdarabokat vagy tekebajnokságokat, amelyek helyszíne az egykori Kalmár-kocsma volt.

– Abban az időben még nem volt televízió, a településen pedig még nem épült meg a művelődési ház benne a színházteremmel és a mozival, így a három meghatározó kocsma tánctermeiben, annak színpadain, illetve kártya- és tekeszobáiban töltötték szabadidejüket az amúgy nagyon keményen dolgozó emberek.

Hogy ne csak árulja a portékáját, de meg is tartsa a vendégeit, nagyapáméknál is volt külön kártya- és billiárdszoba, fedett kuglipálya. Emellett nagyapám nagy focirajongó volt, és szponzorálta a helyi focicsapatot. A söntést egy nagy kétszárnyas ajtó választotta el a százhúsz embert befogadó táncteremtől. Ennek színpadán díszletek, függöny és súgólyuk, alatta pedig öltöző volt.

– Mit lehet tudni az előadásokról?

– Sokáig az evangélikus gyülekezet ifjúsága adott elő színjátékokat; főleg bibliai vagy vallásos témájúakat, de előfordultak könnyedebb darabok is. Betanításukban élen járt a szemben lévő evangélikus iskola egyik tanítója, Koltai Ilona, vagy az akkori lelkész, Galát György.

Az 1951-es államosítást követően egy darabig ezek az előadások elmaradtak. Később alakult egy olyan amatőr színjátszó kör a településen, amelynek a tagjai rendszeresen mutattak be jobbnál jobb előadásokat, köztük zenés darabokat is, mint például a Bástyasétány 77. című operettet, vagy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és A néma levente című vígjátékokat.

*

Az egykori színjátszó gyermek- és ifjúsági kör még elő tagjai közül Kiss Bélánét kértem, idézze fel emlékeit a számára akkor a világot jelentő deszkákról.

– Téli időben, vasárnaponként rendszeresek voltak az előadások. Én a negyvenes évek közepén kezdtem az akkor még evangélikus iskolába járni. A színdarabokat azonban délutánonként tanította be a tanító néni vagy a tiszteletes úr. Én harmadikos lehettem, amikor először szerepeltem. A Jefte fogadalma volt a darab címe, és a Koltai tanító néni tanította be.

– Ezekről a szereplésekről szinte egyáltalán nem készültek fotók, így nem tudjuk megnézni, hogy az előadásokon a saját ruháikban játszottak vagy került jelmez a népviselet fölé?

– Főleg a saját ruháinkban szerepeltünk, de voltak kiegészítő jelmezeink is papírból vagy olyan anyagból, ami épp illett a szerephez. Emlékszem, az egyik karácsonyi előadás előtt a tanító néni lakására mentünk, ahol sztaniol papírból csillagokat vágtunk ki, majd ráragasztottuk a szereplős ruhákra. Egy másik alkalommal harangvirág voltam, ehhez pedig a határban szedtünk harangvirágokat, és a tiszteletes úrral csináltunk belőle jelmezt a parókia udvarán.

– És a díszletek?

– Azok is voltak. Sosem fogom elfelejteni, amikor élő virágokkal díszítettük a színpadot. A Bielik Tera néninek olyan cserepes virágja volt, amin körben ötágú, fehér csillag alakú virágok nyíltak. Annyira szép volt, hogy még most is magam előtt látom.

*

Az evangélikus kocsma báljainak és táncmulatságainak időpontja az egyházi esztendőhöz is igazodott. A szüreti és farsangi bálok mellett sokan várták például a karácsonyi, a szilveszteri vagy épp a Katalin napi táncmulatságokat. A böjti és adventi időszakban azonban senkinek sem jutott eszébe zenés-táncos programokat szervezni, így lakodalmakat sem tartottak.

Az evangélikus kocsmában rendezett alkalmakon is mindig voltak első bálozók. Bagyánszki Ferencnét az ő első báljáról faggattam.

– Ez egy farsangi bál volt, tizennégy éves voltam, és a szüleimmel mentem oda. Apukám kint volt a férfiakkal, de az anyukám bent volt a teremben. Körben voltak a padok, a zene megszólalásáig ott ültünk. Mialatt mi táncoltunk, az édesanyák körben állva figyelték, ki kivel táncol. Az első bálomon engem az egyik nagytarcsai rokonfiú kért fel először.

– Biztosan izgatottan készült erre a táncmulatságra. Emlékszik, milyen volt a ruhája?

– Abban az időben már alig lehetett igazi barhert anyagból szoknyát csináltatni, ezért az anyám egyik barhertszoknyáját ráncoltuk át. Felül selyemcsíkos, hímzett vizitka, azaz blúz volt rajtam. Akkor már jól tudtam a varrógéppel bánni – a konfirmációra készülve magam hímeztem ki a ruháimat. Az első bálon a hajam rendesen be volt fonva és szalag volt benne. Mivel abban az időben a gyöngynyaklánc már kiment a divatból, így rajtam sem volt, de az opleckóra, azaz ingre hímeztünk królikot, vagyis gallért, az díszítette azt.

– Egy táncmulatságban igen fontos szerepe van a zenekarnak. Az evangélikus kocsmában kik húzták a talpalávalót?

– Főleg cinkotai trombitások, tótul trubacsok zenéltek.

– Akkor nem is húzták, hanem fújták… Mettől meddig?

– Este 7-8 óra körül kezdődtek a bálok, és akár éjszaka 1 óráig is eltartottak. Az egyik legnagyobb mulatság a szilveszteri volt, de ide is csak a 6-kor kezdődő istentisztelet után mentünk. Emlékszem, amikor kijöttünk a templomból, a szinte szemben lévő Kalmár-kocsmából a trubacsok kijöttek az utcára, és jó hangosan rázendítettek, úgy vártak minket.

– Nem volt furcsa, hogy egy kocsmában volt a bál?

– Mi nem a kocsmába mentünk táncolni, hanem a hozzá tartozó táncterembe, és oda is szülői felügyelettel.

Teljesen más világ volt még az ötvenes években is: a lányok egyáltalán nem jártak kocsmába. Ha esetleg az udvarlójuk meg is hívta őket egy málnalére, azt sem a söntésben, hanem az udvaron itták meg, máskülönben lenézték volna őket a faluban. És ha egy fiúnak tetszett egy lány, akkor tavasszal májusfát állított a kertjébe, ami egy nagyon szép szokás volt.