Johann Gyula: A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el. (Ézs 42,3)

Szeretett Testvérek!

Hihetetlenül viszonylagossá váltak azok az értékek, melyek mentén boldog életet élhetünk, olyat, amire visszagondolva, úgy érzi az ember, volt értelme a földre megszületnünk. Ilyen a szeretet is. Az is szeretet, amivel Albert Schweitzer otthagyta addigi életét, és elment gyógyítani a rászorulókat Lambarénébe. Azonban az is szeretet, ha a kisgyermek életét féltve a szülő a konnektort piszkáló kicsi kezére legyint. Szeretetnek mondják keresztyén körökön belül azt is, amikor mindent leöntünk valami szeretetnek tűnő rózsaszín löttyel és elhitetjük másokkal, de főleg magunkkal, hogy a jézusi szeretet-parancsolatokat milyen hűen követjük, de a világi „dont worry, be happy”, ne aggodalmaskodjál, légy vidám minden fogat megmutató hamis mosolya is időnként arcunkra fagy.

Isten szeretete azonban nem viszonylagos, az adott helyzettől függő, esetleg sokféleképpen értelmezhető. Teremtő szeretet, amely az embert megtalálva új életet teremt. Luther így fogalmaz: Isten szeretete nem megtalálja, hanem megteremti azt, ami szeretetre méltó, az ember szeretete viszont abból fakad, hogy valamit szeretetre méltónak talál.

Az isteni erő megteremti az élet lehetőségét ott is, ahol az emberi szem már csak halált lát. A megrepedt nádszálat, a füstölgő mécsest is felhasználja. Nem elitet válogat magának, hanem mindenkit megszólít, utolér, támogat, egyszóval, szeret. Az ember szemében a szeretetnek annyi formája létezik, hogy ezeket mérlegelve szükségképpen viszonylagossá válik, hogy mi is az igazi szeretet, az Örökkévaló szeretete azonban akkor is örök, amikor megrepedt nádszálként vagy füstölgő mécsesként fordulunk hozzá.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, add, hogy életünk nehéz időszakaiban rád figyeljünk, hozzád kiáltsunk. Légy velünk Urunk. Ámen.