Johann Gyula: A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el. (Ézs 42,3)

Szeretett Testvérek!

Ugye tartani kell magunkat a végsőkig, addig, amíg a látszat fenntartható. Minél tovább azt bizonygatni egy indián mozdulatlan arcvonásaival, hogy minden rendben van. Persze koránt sincs minden rendben, de ha ezt megtudják, akkor már nem tartanak erősnek, azt mondják itt valami baj van és ha ezt mondják, ott újra kell építeni az image-t és ez már nagyon nehéz. Ha látják a problémát, vagy a felülkerekedés az, ami motiválja velünk szemben az embereket vagy a túlzott segíteni akarás egy nagy adag szánakozással. Nehéz eldönteni melyik a kevésbé fájdalmas. Persze testi – lelki problémával élni és közben azt mutatni, mintha ebből semmi sem lenne igaz, nagyon nehéz. Mert ez már nem az életről szól, hanem valami elképzelt álomvilágról, ahol a dolgok másképp vannak, mint a valóságban. Hordjuk betegségünket, fájdalmunkat és úgy érezzük, a legtöbb az, ha mélyen magunkba temethetünk mindent. Hiszen az e világi tapasztalat szerint a gyengét elsöprik, elnyomják. A Szentírás azonban arról tanúskodik, hogy ez csak a földön működik így. Szembe kell nézni problémáinkkal, betegségeinkkel, fájdalmainkkal, gyengeségeinkkel. Szembe nézni és a nagy Gyógyító, az Úr elé vinni őket. Hogy miért? Hogy valódi csodák csak ritkán történnek? Azért kell elé vinni, hogy megtanítson velük együtt élni, hogy megerősítsen bennünket, emberek vagyunk mindennel együtt, az Ő emberei.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, nehéz szembe néznünk önmagunkkal, hiszen sokszor kiderül másra számítottunk, kérünk egészítsd ki arcvonásainkat a Te vonásaiddal. Ámen.