Szeretett Testvérek!

Új reggelre ébredtünk, új reggel, új kegyelem. Általában reggel érezzük, mennyi erő van bennünk, mennyi lehetőség áll előttünk. Ez az érzés nap közben csak lanyhul. Persze az nem jó, ha már a reggel a fáradtságról szól. Tervezgetjük a napot, hová kell menni, mit kell tenni. Szívjuk a fogunkat, ha kellemetlen találkozó vár ránk, már előre örülünk, a várva várt eseménynek. Kevésbé érezzük terheinket, jobban bizakodunk. Ismét felkelt a nap. Érdekes lehet eljátszani a gondolattal, hogy egy reggel nem a világosságra, hanem sötétségre ébrednénk, telve a sötétség gondolataival, a sötétség fájdalmaival, rettegéseivel, reménytelenségével. Milyen élet lenne ez így? Tervezni a jót, az igazat, az egyeneset egyszóval a világosság cselekedeteit, egészen mást jelent. Persze terveink felett gyakran bealkonyul. Sokszor tapasztaljuk, hogy ami jónak indult rosszra fordult. A világosság cselekedeteit ugyan terveznünk kell, készülnünk kell rá, de „sikerük” mégsem tőlünk függ.

A Szentírás szerint Jézus az igazi világosság, amit vele tervezünk az mindig fényben marad, nem földi múlandóban, hanem az örök világosságban. Csak ez a mennyei fény őrzi meg tisztán lelkiismeretünket, csak ez a világosság képes megőrizni a világosság gyermekeként a legsötétebb éjszakában. Induljunk ma és minden reggelen mint a világosság gyermekei Urunkkal Jézussal, a világ Világosságával.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, kérünk szabadíts meg minket saját sötétségünktől és vezess az örök világosságra. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Új reggelre ébredtünk, új reggel, új kegyelem. Általában reggel érezzük, mennyi erő van bennünk, mennyi lehetőség áll előttünk. Ez az érzés nap közben csak lanyhul. Persze az nem jó, ha már a reggel a fáradtságról szól. Tervezgetjük a napot, hová kell menni, mit kell tenni. Szívjuk a fogunkat, ha kellemetlen találkozó vár ránk, már előre örülünk, a várva várt eseménynek. Kevésbé érezzük terheinket, jobban bizakodunk. Ismét felkelt a nap. Érdekes lehet eljátszani a gondolattal, hogy egy reggel nem a világosságra, hanem sötétségre ébrednénk, telve a sötétség gondolataival, a sötétség fájdalmaival, rettegéseivel, reménytelenségével. Milyen élet lenne ez így? Tervezni a jót, az igazat, az egyeneset egyszóval a világosság cselekedeteit, egészen mást jelent. Persze terveink felett gyakran bealkonyul. Sokszor tapasztaljuk, hogy ami jónak indult rosszra fordult. A világosság cselekedeteit ugyan terveznünk kell, készülnünk kell rá, de „sikerük” mégsem tőlünk függ.

A Szentírás szerint Jézus az igazi világosság, amit vele tervezünk az mindig fényben marad, nem földi múlandóban, hanem az örök világosságban. Csak ez a mennyei fény őrzi meg tisztán lelkiismeretünket, csak ez a világosság képes megőrizni a világosság gyermekeként a legsötétebb éjszakában. Induljunk ma és minden reggelen mint a világosság gyermekei Urunkkal Jézussal, a világ Világosságával.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, kérünk szabadíts meg minket saját sötétségünktől és vezess az örök világosságra. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Tudom, nehéz kora reggel ilyen megfoghatatlan ígérettel foglalkozni. Örök élet? Mennyek Országa? Jó-jó tudjuk, majd valamikor, egyszer – na nem a mi életünkben, nem is unokáink életében. Hiszen annyi idő eltelt már, Jézus tanítványai is hiába várták, hogy majd az ő életükben eljön az Ő országa. Persze tudjuk, hogy ha eljön, minden más lesz. Nagyszerű ez az ígéret, mert az igazi életet sejtjük mögötte, ahol a nagybetűs Rend uralkodik. Ahol nem kell szenvednünk önmagunk tisztázatlan gondolataitól, helyzetétől, viszonyaitól. Ahol nem magunkkal kell foglalkozni, hanem beleilleszkedünk egy olyan közösségbe, amely egy akarattal, egy irányba halad olyan vezető után, akiben soha nem csalódunk. Persze volt idő, amikor még fiatal fejjel úgy gondoltuk, hogy így is lehetne élni, de ahogy felnőttünk kiderült, az élet sokkal árnyaltabb, sokkal bonyolultabb. Szenvedünk is tőle, de hát nekünk már ez jutott. Emberi értelmünktől az is szép, ha itt boldogulunk. De hogy egy ígéretre építsünk fel mindent? Egy valamikor beteljesülő tökéletes rend, tökéletes világ? Van azonban egy valaki, Jézus, aki másképp gondolja: Ő azt mondja a Mennyek Országa közöttünk van. Tudtuk ezt Testvérek?

Imádkozzunk: Szerető Urunk, kérünk szólíts meg minket, hogy már földi életünk során megtapasztalhassuk Eljövendő Országodat. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Sokaság, emberek tódultak Jézushoz. Hogy miért? A közelében szerettek volna lenni. Látták a gyógyításokat, hallották tanítását. Számukra a legtöbbet az jelentette, ha a közelében lehettek. Semmi több. Semmi nagy szenzáció, semmi soha visszatérő nagy lehetőség, semmi akció. Csak ott lenni, leülni a lábaihoz, vele együtt lélegezni, mindig Őt hallgatni. Hogy miért jelentett ez a sokaság, a tömeg számára élményt? Mert Ő mindenkit személyesen szólított meg. Nem a sokaságban gondolkodott, nem tömegben kezelte az embereket. Személyesen Ő beszél veled. Ő mondja el neked, hogy milyen a mennyek országa, Ő gyógyítja meg betegségeidet, Ő enyhít magányodon. Akkor szólít meg, amikor a buszon, vonaton, villamoson a tömegben állva, mégis egyedül vagy, állsz a gépsor mellett századmagaddal, de arra sincs időd, energiád, hogy keresd a másik tekintetét. Akkor, mikor már nem tudod hogyan szeresd családtagjaidat, mert már mindent kipróbáltál és egyedül őrlődsz problémáid felett. Akkor gyógyít meg, mikor azt gondolod számodra a betegség jelenti a valamit, az eseményt az életben, amivel foglalkozni lehet, amit látva mások is foglalkoznak veled. Meggyógyít és elindít. Alkalmassá tesz arra, hogy másra is figyelj, másnak is szólj, Jézus él és uralkodik mindenek felett.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, köszönjük, hogy beszélsz velünk, hogy gyógyítod bajainkat. Kérünk adj erőt a gyógyuláshoz, az induláshoz. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Elfelejtkeztünk a csendről, a hallgatásról. Zajosan éljük életünket. Lassan indul a nap és elkezdünk beszélni. Vitázunk, eszmét cserélünk, egyeztetünk, megbeszélünk, kibeszélünk, bebeszélünk… Nincs vége sohasem a szóáradatnak. Hozzátartozik a biztonságérzetünkhöz, hogy halljuk a saját hangunkat, hogy érzékeljük a megszokott zajokat, a természet hangjait már csak akkor halljuk meg, ha nagy a baj. Ha ebben a zaj-kavalkádban valakinek fontos mondanivalója van, csak egyet tehet, még hangosabban képviseli véleményét, mondandóját. És mivel mindenki számára saját véleménye fontos és egyre fontosabb, a hangzavar egyre nő. A figyelemhez, tájékozódáshoz persze csendre van szükség. Csak csendben lehet normálisan gondolkodni, dönteni. Csak akkor halljuk meg a minket megszólítók hangját, ha mi éppen csendben vagyunk.

Akkor hallhatjuk meg a minket megszólító Urunk hangját, ha Rá figyelünk. Egyszerűen nincs más választásunk. Csak akkor érthetjük meg, hogy miről beszél, ha Őt hallgatjuk. Ha pedig meghalljuk a hangját, akkor élhetjük át mit jelent a dicséret szava: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, add, hogy Rád figyelő csendben teljenek napjaink ma és mindörökké. Ámen.

Péter apostol levele az induló keresztyénüldözések időszakában szólítja meg a szórványban élőket. A keresztyénekkel való szembenállás benne van a levegőben, a tanítványoknak fokozottan figyelniük kell egymásra, oda kell figyelniük Uruk szavára. A szórványhelyzetben ezek a kezdeti támadások általában kimerültek a kemény szembenállásokban, vitákban, bírósági perekben. A Krisztuskövetők életében kialakult az ellenség-kép. Másképp kell bánni azzal, aki nekem támad, arról nem is beszélve, amit gondolnom kell róla. Nem könnyű áldást mondani, ha nem áldást kapunk, meg kell küzdenünk emberségünkkel, igazságérzetünkkel. Jézus a Hegyi-beszédben egyértelműen állást foglal: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket Mt5 44, Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. Mt 7,12 Jézus szava egyszerre alkalmazhatóvá válik a kialakult helyzetre, azonban szembemegy a már oly jól bevált szemet-szemért elvvel. Hiszen arról beszél, hogy meg kell látni ebben a nehéz helyzetben is a másikban az embert, Isten teremtményét. Ez a jézusi attitűd mutathat csak kiutat a szorongatott helyzetből, ez a mentalitás vezethet egyedül belső békességre. Áldást mondani csak úgy lehet, ha először Istenre nézünk és rajta keresztül a környezetünkben élőkre, hiszen az ő áldásáról van szó, nem a miénkről. A kimondott áldás feltételezi, hogy bizalommal nézünk az emberekre, hogy nem a rossz tapasztalataink szerint viszonyulunk másokhoz. Nem az előítéleteink mozgatnak, miszerint tőle nem is várhatunk jobbat. A másikról jót gondolni fontos a küldetésünkben járás szempontjából is. Valaki azt mondta: Áldást mondani annyit jelent, hogy felidézzük Jézus hangját. Nem kell keresni a társadalom kérdéseire a speciális keresztyén, adekvát válaszokat, hanem felidézni Jézus szavát, hangját.

Áldást mondani csak úgy lehet, ha a másik ember érdeke fontosabbá válik a magaménál, áldást mondani csak az tud, aki átéli, hogy az ő élete is áldott. Az áldásnak tehát be kell járnia egy utat, Istentől, rajtunk keresztül, az emberekhez. Az áldás nem egy kimondott mondat, egy adott helyzetben való elvárt megfelelő viselkedés, egy „jó keresztyén válasz”, hanem a küldetésünk alapmotívuma: Isten kegyelmének hirdetése.

Imádkozzunk: Szerető Atyánk, kérünk segíts életünk minden helyzetében felidézni Urunk hangját, hogy a levegőben ne csak a rossz idők feletti kesergés, hanem Krisztus áldása is ott legyen most és mindörökké. Ámen.

Németországi ösztöndíjam alatt különleges kiállításra jutottam el német teológus barátaimmal. Egy kis középkori templomban az utolsó ítélettel foglalkozó festményeket mutattak be. Számomra furcsa alkotások között sétálgattunk. A barokk ábrázolások döbbenetes pokol-megjelenítéseivel szemben álltak a modern nonfiguratív technikákkal megelevenített mai elképzelések. Figyelmemet egy XVI. századi németalföldi ismeretlen festő képe vonta magára. Valószínűleg azért, mert nagyon közel áll hozzám az a kép, ami szinte minden gyülekezeti teremben megtalálható: a széles utat és a keskeny ösvényt ábrázolja. A széles úton hömpölyög a tömeg valamerre, a keskeny, kacskaringós ösvényen viszont egy-egy hívő halad csak, de ez az út vezet Krisztushoz. A középkori festőt megihlette a szoros kapuról és a keskeny útról szóló szakasz a Hegyi beszédből (Mt 7, 13-14), azonban a kép alá Mt 25, 31-46-ot írta, ami az utolsó ítéletről szóló rész. A kép közepén fenn Jézus ül a mennyei trónuson. Két oldalról igyekeznek hozzá az emberek. Az egyik irányba elutasítóan tartja a kezét, a másik irányból igyekvőknek pedig int, hogy szabad az út hozzá. Mindkét csoport arcain az értetlenség vehető ki. A megdöbbentő az volt, hogy a képen Jézus a keskeny úton igyekvők felé volt elutasító. Barátaim gyorsan megfogalmazták véleményüket: az ismeretlen festő valószínűleg félreértette a Szentírás szavait. Azt mondták, hogy aki a hit útján halad, az biztosan célba ér. Számolhat azzal, hogy a keskeny ösvény, kanyargós, próbákkal teli útján mégis mindig Krisztus felé, az üdvösség felé halad. Csak így látják értelmét a keresztyén útnak, az önmegtagadásnak, a sok lemondásnak. Isten igazsága akkor lehet csak mindenek feletti igazság, ha valóban úgy múlja felül az emberi igazságot, hogy bízhatunk a nagybetűs Igazságban, akivel az utolsó ítéletkor szembesülünk majd.

Pál apostol a választott nép hitetlensége miatt szomorkodik. Az ősatyák életéből vett történettel bizonyítja számukra, hogy a hitetlenségük Isten ígéreteit nem befolyásolja. Az Örökkévaló szava és cselekedetei önmagukban megállnak, és a beléjük vetett hit vagy a hitetlenség nem módosíthat rajtuk. Isten istensége mindenek feletti, nem kérdőjelezheti meg senki a maga hite, vallásossága alapján. A zsidók számára azonban, Jézus, mint Isten igazságának megjelenése nehezen értelmezhető. Benne ugyanis az isteni irgalom olyan „megelevenedése” történik, amit az emberi igazságosságon tájékozódók nem tudnak megérteni. Elfogadhatatlann a szemet-szemért igazságán nevelkedők számára. Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Ezek a szavak nem az egyezkedés, alkudozás szavai. Mikor Mózes összetörte a kőtáblákat és elégette az aranyborjút, könyörgött az Úrhoz, hogy irgalmazzon a népnek, és kísérje őket tovább az úton. Ismertesse meg magát velük, hadd lássák és érezzék jelenlétét. Mutasd meg nekem dicsőségedet! – kérte Mózes az Urat. Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. (2Móz 33, 18-19) Megmutatja magát, átélhető a jelenléte, de mégis teljesen másként, mint amit láttak, megszoktak a sokistenhitű Egyiptomban. Nem az ember alkotta magának az istent, hanem az Úr teremtette az embert, és ő hívta el népét.

A ma embere is hajlamos a maga istenélményei, hite, vallásgyakorlata alapján saját istent alkotni. Olyat, amilyennek elképzeli, amilyennek látni szeretné. Ráruház mindent, ami emberi elképzelés szerint jó, igazságos, valódi. De mégiscsak teljesen más ez az istenlátás, mint maga az élő Isten. Jézus szava: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, egészen más, mint amit az ember hordoz önmagában, amit a maga által alkotott idealizált istenképből kikövetkeztet.

Évekkel ezelőtt az általános iskolában, ahol hittant tanítottam, az első osztályban komoly beszélgetés alakult ki arról, hogy Isten hogy néz ki. Mondtam a gyerekeknek, hogy őt nem lehet elképzelni. Más mint az ember. Nem értették. Kíváncsi voltam, hogy hat-hét évesen hogy gondolják, ezért megkértem őket, hogy rajzolják le. A kisfiúk királyt, királyfit rajzoltak, a kislányok királykisasszonyt. A mesevilágból keresték meg azt a tekintélyt, akinek hatalma van, aki mindenki felett áll. A legnagyobbat rajzolták, akit csak el tudtak képzelni. Azt gondolom bennünk felnőttekben is ott van ez a „tudás”, de életünk folyamán próbáljuk egyre inkább értelmezni a róla bennünk élő képet, és felruházzuk olyan vágyainkkal, tulajdonságokkal, amik a mi számunkra elérhetetlenek. Azt gondoljuk, hogy Istent úgy tudhatjuk magunk mellett leginkább, ha minél jobban ismerjük. Nehéz elfogadni, hogy nem a mi megismerési törekvéseink, a mi jónak látott keresztény utunk, a mi szilárdnak vélt hitünk lehet a záloga az örök életünknek, hanem egyedül az ő kegyelme.

Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek –mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Ezt a tanítást érzem a fent említett, az utolsó ítéletről szóló példázatban. Hiszen senki nem tud megfelelni annak az elvárásnak, hogy mindenkihez odalépjen, de ha csak eggyel is megcselekedtük a legkisebbek közül, vele tettük meg – mondja Jézus. Azt gondolom a kép festőjének az volt a célja, hogy rádöbbentse újra és újra az embert: egyedül Isten irgalmas szeretete igazíthat meg bennünket. A magunk ereje, hite ahhoz kell, hogy Jézusban felismerve a keskeny utat és a szoros kaput, az ő szeretetében járhassuk életünk útját.

Imádkozzunk!

Jer Világosság, ragyogj fel nekünk, hogy csak Krisztus légyen mesterünk! El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat, aki népének örökséget ad! Szánj meg, Isten!

Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged, hadd ízleljük édességedet, tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk, egyességben és békében éljünk! Szánj meg, Isten! Ámen! (EÉ 232. 2-3.v.)

(Megjelent az Evangélikus Élet országos hetilapban)

Sokan vannak ma egyedül, és sokan vágyakoznak család, barátok iránt. Hosszúak az esték, minden csendes, az utcák kihaltak. Egyedül vagyunk! Nézzük a televíziót, olvassuk az újságokat, hogy a gondolatainkat eltereljük, mert a gondolatok jönnek. Pótszerek és a távirányító után kapkodunk, és csak azt vesszük észre magunkon, hogy valami hiányzik. Nehéz ezt az érzést megfogalmazni, de mintha ettől a hiánytól üres lenne az életünk. A mesterséges fények szinte megvakítanak minket, az igazi világosság után pedig csak vágyakozunk. Sokszor, így karácsonykor, csak a sírásunk hangja visszhangzik bennünk, a múltban kutakodunk. Keressük azokat az emlékeket, amikor békességet, biztonságot, nyugalmat, örömet éreztünk. Vajon hol maradtak ezek az emlékek? Elsodorta őket az élet kiszámíthatatlan forgataga? Vágyakozunk a megoldás, a harmónia után, de egyre rosszabb színben tűnik fel előttünk a világ, az életünk. Furcsábbak ilyenkor a világ fényei is. A televízió villogása, a bevásárlócsarnokok mindenkit csábító fényei erősebben vakítanak, mint máskor. Puhább, melegebb, szeretetteli fényekre vágyunk. Valamiféle „megoldásra” várunk, nem tudjuk pontosan milyenre, de valaminek történnie kéne már –gondoljuk. És te, Uram, közénk jöttél! Csöndesen, éjszaka megszülettél. Nem lármáztál, csak csendesen bekopogtál a házakhoz, és hozzám is jössz: várlak Uram. Ajtót nyitok most neked, kitárom életemet előtted, mert te ismersz engem, te alkottál: „Ó Isten, te vagy Istenem.”

Jó lenne, ha végre igazi karácsonyunk lenne, amikor a „mindennel időben elkészülni” érdekében, nem kéne feladni az ünnepet. Amikor megbocsáthatnánk mindenkinek a bántást, a rossz szavakat. Amikor nem csak a magunk „sötétsége” rémítene, hanem a karácsony valódi világossága örvendeztetne bennünket.

Azt gondolom, sokat beszéltünk már a keresztyénségről, az elvárásokról. Túl sokat. A mi beszédünk hatástalan, ha nem párosul a Krisztuskövetés cselekedeteivel. Az imádkozni elfelejtő, a szeretetről papoló, másokat megbélyegző keresztyénség nem képes betölteni küldetését.  A hangoskodás helyett inkább a csendre kéne figyelnünk, hogy véletlenül se nyomjuk el a felénk igyekvő Úr hangját. Hiszen nem ránk van szüksége a világnak, hanem rá. Nem a mi szavunk ér el változást, hanem az övé. Nem mi gyógyíthatunk, hanem ő. Nekünk minden szavunkkal, cselekedetünkkel rá kell mutatnunk, őt kell a középpontba állítanunk. Ezt jelenti az ézsaiási útépítés. Arra bíztatni mindenkit, hogy a hatalommal érkező Úr elől takarítsunk el mindent, ami emberi, veszendő, hogy az Örökkévaló jelenléte realitássá legyen. És talán az lenne a legnagyobb kitüntetés számunkra, hogy mint élő kövek épülhessünk be abba az útba, amelyen az Úr érkezik.nkra, hogy mint élő kövek épülhessünk be abba az útba, amelyen az Úr érkezik.

A Krisztuskövetés alázattal jár. Elfogadni azt, hogy ő jár előttünk, hogy csak a nyomában botorkálhatunk bizonytalan lépteinkkel, nem könnyű. Hiszen szabadságra szabadítattunk meg, ahogy Pál fogalmaz a Galata levélben. Szabadság és alázat? Két ellentétes fogalom a mai ember számára. Persze a szabadság ma inkább szabadosságot, az alázat pedig vagy félelemteli megalázkodást vagy ravasz meghunyászkodást jelent. Nem igazán érzékelhető ma a határa a szabadságnak és a szabadosságnak, nem igazán érezzük a hitben járás alázatos voltát. Pilinszky János egy rádióriportban beszélt arról, hogy a vallásos embernek kétszer kell rátalálnia a hitre. Először gyermeki ártatlansága idején, másodszor pedig úgy rátalálni a hitre, hogy ez egy félelemteli személyes dráma gyümölcseként jelentkezzen. Azt hiszem, ez a „dráma” lehet számunkra a fordulópont. Az Úrral találkozás drámája, megrázkódtatása. Hiszen aki szembetalálkozik vele mást nem tehet, csak térdre borulhat, mert átéli azt a szeretetet, amivel utánunk nyúl az Atya Jézusban. Ez a dráma segít helyretenni zavaros fogalmainkat, mint például alázat és szabadság. Ez a szeretet képes elérni, hogy felegyenesedhessünk és felemelhessük a fejünket, és földhözragadt emberségünkkel, az Ő nyomdokában maradhassunk.

Nézzünk fel az elénk igyekvő Jézusra, aki értünk jött, aki értünk jön és lássuk meg a benne megjelenő értünk lehajló isteni szeretetet.

Imádkozzunk: Szerető Uram, add, hogy karácsonykor veled találkozhassak családom együttlétében, rokonaim szemében, egyedüllétem csendjében. Jövel Uram Jézus! Ámen.

Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!

(Megjelent: Csömöri Hírmondó önkormányzati lap, 2009/december, 9. oldal)

A kijelölt igeszakasz közvetlen folytatása az emmausi történetnek, amellyel egész héten, alkalomról alkalomra Isten Lelke által sokféle megvilágításban találkozhattunk. Igénk szerint a tanítványok még hallgatják az emmausi beszámolót, amikor megjelenik közöttük Jézus, a Feltámadott, és a megszokott köszöntéssel üdvözli őket: Békesség néktek!

Egészen döbbenetes, ahogyan Jézus viselkedik ezzel a zavarodott, semmit sem értő, tanácstalan társasággal. Az Ige szavai olyan jól érzékeltetik a tanítványok állapotát: ZAVAR, FÉLELEM, KÉTELKEDŐ GONDOLATOK és TÉVESZME – olvashatjuk. Téveszme: hiszen az is megfordul a fejekben, hogy kísértetet, szellemet látnak.

Jézus – figyeld ezt a szenzációsan kifejező magyar szót: KÉZZELFOGHATÓAN – bizonyosságot ad önmagáról.

Figyeljük a szavait: NÉZZÉTEK! TAPINTSATOK! LÁSSATOK!!!

És megmutatja a kezét és a lábát, a szögek helyét, a sebhelyeket.

Sőt, hogy elűzze a bizonytalanságot: eszik is előttük (halat), hogy ne gondolják többé róla, hogy szellemet láttak. Micsoda nagylelkűség a bizonytalankodókkal szemben!

Majd újra türelmesen magyarázni, tanítani kezd: mint ahogy az Emmausba vezető porlepte úton elmagyarázta Kleopásnak és társának: beszél a prófétákról, utal a zsoltárokra, Mózesre, akik által meg van írva, hogy Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halottak közül. Hogy a bűnbocsánat és megtérés részese lehessen a minden kor embere.

Közel 20 évszázad telt el: és az emberiség egy része, sokszor talán mi magunk is – ma is ugyanezekkel a kétségekkel küzdünk. Kételkedés, félelem a keresztyénségtől, zavar és sok-sok téveszme Jézusról. (Ha nem így lenne, nem támadnák oly sokszor a keresztyéneket vagy keresztyénséget.)

Meglátni Jézust! Ez a keresztyén ember csodálatos lehetősége.

De ez a „Jézuslátás” az élő, a feltámadott Úrról kell, hogy szóljon. Aki nem halott, hanem ma is élő, akivel találkozni lehet, aki megszólít, aki mellettünk van, tanácsot ad, megnyugtat vagy megvigasztal.

Az első keresztyének üldözésének idejéről szóló történelmi regényben van egy jelenet, ahol Justusnak, a tanítványnak a vallatása folyik. A bíró dühösen és idegesen teszi fel e kérdést Justusnak:

– Ha te hiszed, hogy Jézus él, akkor mondd el, hol találkozol vele?

Mire Justus sóhajtva így válaszol:

– Azt nem tudom. De azt tudom, hogy él. Őt keresem mindig, …minden keresztútnál Vele akadok össze, minden ajtónyitásra úgy nézek fel, mintha Ő jönne be, és minden dombtetőn Ő bukkan fel előttem…”

Drága öreg pap barátom szavai ma is a fülemben csengenek: „Ha majd egyszer a mennyországba jutunk, ott fogjuk majd csak igazán látni, hogy mennyire közel volt itt a földön hozzánk Jézus!”

Meglátni Jézust! Tudom, hogy mindannyiunk életében voltak élethelyzetek, amikor minden kétséget kizáróan és „kézzelfoghatóan” megéreztük: Ő az, aki most megszólított, megmentett, tanácsot vagy erőt adott.

Olyan szépen ír erről Túrmezei Erzsébet a Lábnyomok c. versében: az ember felteszi a kérdést Jézusnak, miért van az, hogy a nehéz élethelyzetekben eltűnt mellőle Jézus lábnyoma? Mire Az Úr így felel: Gyermekem, azért, mert ott abban a nehéz helyzetben a hátamra vettelek, és úgy cipeltelek…

Az elmúlt napokban híradás jött egy asszonyról, akit Haitin a romok alól sikerült kimenteni… Amikor megkérdezték tőle, hogy bírta ki a több napot ebben a katasztrofális helyzetben, egyszerűen válaszolt: imádkoztam.

Ilyen erő az élő Úr közelsége! És nem szégyellem bevallani: nekem erre az erőre szükségem van. Mert e nélkül az erő nélkül senki és semmi vagyok! Szükségem van arra a drága, sebhelyes, megtartó kézre, amely kisgyermekként megáldott, felnőttként áldást és kenyeret osztott a számomra, szükségem van a gyógyító kezére, szükségem van az ő üdvözítő, bűnöket megbocsátó vérére, amely tovább él az egyházban, a keresztségben és az úrvacsorában. Szükségem van rá, egészen addig, amíg egyszer életem utolsó sóhajtásaként azt nem mondhatom: „Atyám a te kezedbe ajánlom lelkemet.”

Meglátni Jézust! Sok ember boldog tapasztalata az, hogy lehetséges!

És aki erre eljut, rádöbben: mennyire meggazdagodott általa az élete!

Nem megmagyarázni kell a feltámadás titkát, mert azt nem lehet, hanem hinni kell, mert azt lehet! És élni ebből a „Jézuslátásból”! Úgy, hogy merjük megtenni az ő szavára azt, amit eddig nem tudtunk, vagy nem mertünk: mert annyira kilátástalannak és ésszerűtlennek látszik.

Egyszer egy kisvárosban töltöttünk néhány napot. Felhívták a figyelmünket arra, hogy menjünk el egy bizonyos cukrászdába, mert ott az ország legjobb fagylaltja kapható. Meg is néztük, és döbbenten láttuk, hogy ennek a cukrászdának vasárnap van a szünnapja. Amikor megkérdeztük a tulajdonost, hogy lehet ez, hogy pont vasárnap tartanak zárva, amikor az lehetne a legforgalmasabb nap, őszintén válaszolt: mi hívő emberek vagyunk, számunkra a vasárnap ünnepnap, Isten napja – ezért. Ugye, milyen ésszerűtlennek tűnik a világ szerint ez a mentalitás? De Isten megmutatja, hogy akit akar, azt Ő megáldja tetszése szerint.

Wass Albert egyik mesekönyvében megtanítja a gyermek olvasóit arra, hogy háromféle ember van: a Látó ember, a Gyűjtő ember és a Rontó ember.

Ó, bárcsak látó – Jézuslátó emberekké válhatnánk!

Akkor tudnánk nem aggódni a mindennapok gondjai között, tudnánk igazat mondani minden helyzetben, tudnánk megbocsátani annak, aki megbántott, tudnánk Jézusról tanúskodni ott, ahol úgy gondoljuk, hogy úgysincs semmi értelme. Akkor a hűtlen, kétségeskedő, kételkedő, zavarba jövő, kicsinyhitű mai tanítványok bátorítást kapnának és lenne bátorságunk tanúskodni az élő Úrról.

Egy csodálatos verset találtam. Szerzője: Zsiskú János. A vers címe: A vándor.

Idézni szeretnék befejezésül néhány sort ebből a versből.

…Egy vándor jár az út porában.
Elűzöd? Újból visszajön.
Megáll a templomban, házközepén:
Békesség néked, így köszön.
Gúnyold ki, küldd el, mindhiába,
A sértés róla mind lehull,
keres nappal és éjjelente
az ajtód kilincséhez nyúl.
Vígan vagy éppen, vagy szomorkodsz
a falaid közt, látja jól.
Kopogtat egyre, Ő a Vándor,
ó, tárd ki ajtód, hogyha szól.
Ne nyomd eléje széles vállad,
Hisz konok dacod csak pehely,
Ki sírkövét is felemelte
majd játékszerként dönti fel mindazt,
mi benned zord közönyként
szívednek mélyén tornyosul,
egyszer még győzni fog a Vándor,
és nagy tusádban te maradsz alul.

Egy Vándor jár az út porában,
már minden kincse csak a vér.
….minden házba, szívekbe egyformán betér.
Ma is szólnak a harangok,
ma is, mint annyi másszor.
Megváltód lesz-e Jézus Krisztus,
vagy idegen, bús földi vándor ?

A Vándor ma is mellénk szegődik, velünk jár, szóba áll velünk, a kezét mutatja és biztat: LÁSS ! Így legyen! Ámen.

(Elhangzott 2010. január 23-án, a csömöri evangélikus templomban, az ökumenikus imahét alkalmával.)

Nehéz őszünk és nehéz évünk volt. Ilyenkor még a természet sem segít. Hiszen folyamatosan rövidülnek a nappalok és hosszabbodik a sötétség. Sokan tekintenek félelemmel a tél sötétsége, hosszúsága és hidege elé. Sokaknak van tele a szíve aggódással és félelemmel: ha nem a tüzelő hiánya, vagy a számlái kifizetetlensége miatt, akkor is eléri szívünket a jeges rémület: hát még a „tudomány csarnokában”: az egyetem barátságos előadótermében sem tudhatom biztonságban a gyermekemet, unokámat? Mit élhetnek át ezekben a napokban drága, áldott állapotú, lélegeztető gépen élet-halál harcot vívó kismamák hozzátartozói?

Félelmek között élünk, és a sötét félelmek között elveszítjük szemünk elől a reményt, …ezért nagy szükségünk van meghallani a betlehemi mező angyalainak énekét, biztatását: Ne féljetek…mert született néktek a Megtartó…

Amikor úgy érezzük, hogy letarol a bizonytalanság és a félelem, jó dolog, ha visszatekintünk életünk eseményeire, amikor bizonyossá lett életünkben a felismerés: az Úr Krisztus, a Megtartó volt ott velünk, életünk poklában…

Eszembe jut egy 65 évvel ezelőtti ádventi történet.

Egy három gyermekes házaspár menekül a front elől Nyíregyházáról Budapestre. Már az utazásuk is abszurd: a vonat tetején utaznak – sokadmagukkal – a vonattető szélén a felnőttek, középen a gyerekek, az otthonról menekített szőnyeg jelenti alattuk a „luxust”. Budán, a Pálffy utcában megkapják átmenetileg ismerősük üres lakását. Ádvent van, és a szülők megpróbálják elviselhetővé tenni gyermekeik számára az izgalmas napokat, hiszen egyre többször kell menedéket keresni légiriadók idején a szemközti ház óvóhelyén. Majd újabb megpróbáltatás következik: az édesanya lábfejét súlyos égési sérülés éri az óvóhelyen. Így aztán a következő légiriadónál nagyon keservesen, késlekedve el sem jutnak az óvóhelyig, a hatalmas robbanás még az utcán éri őket. Amikor az utca kövezetéről a törmelékek alól feltápászkodnak döbbenten látják: a házat, ahová igyekeztek, bombatalálat érte, s a ház fala, ahonnan menekültek szintén kidőlve… Menedéket jelentő átmeneti otthonuk olyan az utcáról nézve, mint egy színpad: a kiszakadt, leomlott fal hiányában az utcára néz a szobájuk, és a csilláron sértetlenül himbálódzik az ádventi koszorú… hirdetve: Ne féljetek, mert született néktek a Megtartó…

Igen, a karácsonyi történet eme egyszerű mondata végtelenül sokat mond. Csak Jézus tarthat meg. Életveszedelemtől, haláltól, félelemtől, bűntől, viszálytól, lehetetlen élethelyzetekből, szabadulást csak Ő adhat. Önmagamat meg nem menthetem, önmagam erejével sem a halált, sem a bűnt le nem győzhetem. „Súlyos napokban csak Jézusra nézz, mondd el neki bátran, ami nehéz…” énekeljük egyik gyönyörű énekünkben…

Legnagyobb és legszentebb karácsonyi ajándékunk: ha megtaláljuk Krisztusban a Megtartót. Minden időben és minden emberi közösségre nézve egyedül Ő a Megtartó.

Ha megtalálod Krisztusban a Megtartót, minden áldás a tied. Tied az élet és tied a lélek megtartása is. Akkor tiéd a minden értelmet meghaladó békesség és reménység. Krisztus jászolbölcsőjében van elrejtve az a krisztusi lélek, amely örökkévaló isteni szeretet erejével táplálja az emberi szeretetet és megtanít arra, hogy az élet legnagyobb értéke az igaz szeretet.

Elcsendesedve, visszagondolva életünk egyenes és „görbe” szakaszaira, a megélt évtizedek eseményeire, elmélyedve rácsodálkozhatunk arra a csodára, mi mindent tett értünk ez a két évezrede született kisbaba, akit harminchárom év múltán kivégeznek, de harmadnapra feltámad, és a mennybe megy, s Akiről olyan sokszor megtapasztaltuk, hogy Ő tartott meg.

2009 Karácsonyán nekünk: erőtleneknek, küzdőknek, kitartóknak, félelmek közt élőknek  kínálja Jézus a bátorítást és erőt: Ne félj !Én veled vagyok és megtartalak… És mi a sötétség mögött is átélhetjük: Jézusban maga az Atya jött el, hogy Isten gyermekeként magához öleljen mindenkit, aki gyarló hitével ragaszkodott hozzá…