Szeretett Testvérek!

Hihetetlenül viszonylagossá váltak azok az értékek, melyek mentén boldog életet élhetünk, olyat, amire visszagondolva, úgy érzi az ember, volt értelme a földre megszületnünk. Ilyen a szeretet is. Az is szeretet, amivel Albert Schweitzer otthagyta addigi életét, és elment gyógyítani a rászorulókat Lambarénébe. Azonban az is szeretet, ha a kisgyermek életét féltve a szülő a konnektort piszkáló kicsi kezére legyint. Szeretetnek mondják keresztyén körökön belül azt is, amikor mindent leöntünk valami szeretetnek tűnő rózsaszín löttyel és elhitetjük másokkal, de főleg magunkkal, hogy a jézusi szeretet-parancsolatokat milyen hűen követjük, de a világi „dont worry, be happy”, ne aggodalmaskodjál, légy vidám minden fogat megmutató hamis mosolya is időnként arcunkra fagy.

Isten szeretete azonban nem viszonylagos, az adott helyzettől függő, esetleg sokféleképpen értelmezhető. Teremtő szeretet, amely az embert megtalálva új életet teremt. Luther így fogalmaz: Isten szeretete nem megtalálja, hanem megteremti azt, ami szeretetre méltó, az ember szeretete viszont abból fakad, hogy valamit szeretetre méltónak talál.

Az isteni erő megteremti az élet lehetőségét ott is, ahol az emberi szem már csak halált lát. A megrepedt nádszálat, a füstölgő mécsest is felhasználja. Nem elitet válogat magának, hanem mindenkit megszólít, utolér, támogat, egyszóval, szeret. Az ember szemében a szeretetnek annyi formája létezik, hogy ezeket mérlegelve szükségképpen viszonylagossá válik, hogy mi is az igazi szeretet, az Örökkévaló szeretete azonban akkor is örök, amikor megrepedt nádszálként vagy füstölgő mécsesként fordulunk hozzá.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, add, hogy életünk nehéz időszakaiban rád figyeljünk, hozzád kiáltsunk. Légy velünk Urunk. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Tudjuk, hogy mekkora a különbség az általában való hallgatás és segítés, ill. a meghallgatás és megsegítés között. A hallásunk sokszor megcsal minket, és hihetetlen hangokat, szófoszlányokat tárolunk, szinte öntudatlanul. Eszembe jut ezzel kapcsolatban egy gyermekkori történet, amit még a zeneiskolában hallottam. A történet a török által megszállt Magyarországon játszódik a 16. század végén. Egy magyar falut megtámadott egy török lovas egység, a férfiakat, nőket, gyermekeket rabszolgaláncra kötve elhurcolták. A kicsiket török iskolába vitték. Évek múlva, amikor fordult a hadi-szerencse, az anyák kiszabadulva fogságukból rátaláltak a medreszben régen elvesztett gyermekeikre, de mivel hosszú idő telt el, néhányan a kisgyermekekben nem ismerték fel még csecsemőként elvesztett kicsinyüket. Sokáig próbálkoztak, keresték az ismert vonásokat, hátha valami emlékezteti őket, és segít az egymásra találásban. Mikor rájöttek, hogy ez így nem megy, és elkeseredve szembenéztek azzal, hogy esetleg szemtől-szembe nézve sem ismerik fel egymást, az egyik anya énekelni kezdte azt az éneket, amivel minden este elaltatta gyermekét. A kicsi azonnal felismerte a régen hallott dallamot és hozzászaladt, egymásra találtak.

A gyermek meghallotta a szülői hangot, megtalálták egymást, felismerték, hogy összetartoznak.

Egy kicsit így képzelem az isteni meghallgatást és megsegítést is. Ő szól, bennünk pedig ott van a megismerésnek nem csak a vágya, hanem a képessége is. Ha pedig ez a kettő találkozik, létrejön az újra és újra megújuló kapcsolat: meghallgat és megsegít minket. Ma is.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, kérünk adj nekünk készséget, hogy felidézhessük magunkban hangodat és ez által ma is rád találhassunk. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Ugye tartani kell magunkat a végsőkig, addig, amíg a látszat fenntartható. Minél tovább azt bizonygatni egy indián mozdulatlan arcvonásaival, hogy minden rendben van. Persze koránt sincs minden rendben, de ha ezt megtudják, akkor már nem tartanak erősnek, azt mondják itt valami baj van és ha ezt mondják, ott újra kell építeni az image-t és ez már nagyon nehéz. Ha látják a problémát, vagy a felülkerekedés az, ami motiválja velünk szemben az embereket vagy a túlzott segíteni akarás egy nagy adag szánakozással. Nehéz eldönteni melyik a kevésbé fájdalmas. Persze testi – lelki problémával élni és közben azt mutatni, mintha ebből semmi sem lenne igaz, nagyon nehéz. Mert ez már nem az életről szól, hanem valami elképzelt álomvilágról, ahol a dolgok másképp vannak, mint a valóságban. Hordjuk betegségünket, fájdalmunkat és úgy érezzük, a legtöbb az, ha mélyen magunkba temethetünk mindent. Hiszen az e világi tapasztalat szerint a gyengét elsöprik, elnyomják. A Szentírás azonban arról tanúskodik, hogy ez csak a földön működik így. Szembe kell nézni problémáinkkal, betegségeinkkel, fájdalmainkkal, gyengeségeinkkel. Szembe nézni és a nagy Gyógyító, az Úr elé vinni őket. Hogy miért? Hogy valódi csodák csak ritkán történnek? Azért kell elé vinni, hogy megtanítson velük együtt élni, hogy megerősítsen bennünket, emberek vagyunk mindennel együtt, az Ő emberei.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, nehéz szembe néznünk önmagunkkal, hiszen sokszor kiderül másra számítottunk, kérünk egészítsd ki arcvonásainkat a Te vonásaiddal. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Új reggelre ébredtünk, új reggel, új kegyelem. Általában reggel érezzük, mennyi erő van bennünk, mennyi lehetőség áll előttünk. Ez az érzés nap közben csak lanyhul. Persze az nem jó, ha már a reggel a fáradtságról szól. Tervezgetjük a napot, hová kell menni, mit kell tenni. Szívjuk a fogunkat, ha kellemetlen találkozó vár ránk, már előre örülünk, a várva várt eseménynek. Kevésbé érezzük terheinket, jobban bizakodunk. Ismét felkelt a nap. Érdekes lehet eljátszani a gondolattal, hogy egy reggel nem a világosságra, hanem sötétségre ébrednénk, telve a sötétség gondolataival, a sötétség fájdalmaival, rettegéseivel, reménytelenségével. Milyen élet lenne ez így? Tervezni a jót, az igazat, az egyeneset egyszóval a világosság cselekedeteit, egészen mást jelent. Persze terveink felett gyakran bealkonyul. Sokszor tapasztaljuk, hogy ami jónak indult rosszra fordult. A világosság cselekedeteit ugyan terveznünk kell, készülnünk kell rá, de „sikerük” mégsem tőlünk függ.

A Szentírás szerint Jézus az igazi világosság, amit vele tervezünk az mindig fényben marad, nem földi múlandóban, hanem az örök világosságban. Csak ez a mennyei fény őrzi meg tisztán lelkiismeretünket, csak ez a világosság képes megőrizni a világosság gyermekeként a legsötétebb éjszakában. Induljunk ma és minden reggelen mint a világosság gyermekei Urunkkal Jézussal, a világ Világosságával.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, kérünk szabadíts meg minket saját sötétségünktől és vezess az örök világosságra. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Új reggelre ébredtünk, új reggel, új kegyelem. Általában reggel érezzük, mennyi erő van bennünk, mennyi lehetőség áll előttünk. Ez az érzés nap közben csak lanyhul. Persze az nem jó, ha már a reggel a fáradtságról szól. Tervezgetjük a napot, hová kell menni, mit kell tenni. Szívjuk a fogunkat, ha kellemetlen találkozó vár ránk, már előre örülünk, a várva várt eseménynek. Kevésbé érezzük terheinket, jobban bizakodunk. Ismét felkelt a nap. Érdekes lehet eljátszani a gondolattal, hogy egy reggel nem a világosságra, hanem sötétségre ébrednénk, telve a sötétség gondolataival, a sötétség fájdalmaival, rettegéseivel, reménytelenségével. Milyen élet lenne ez így? Tervezni a jót, az igazat, az egyeneset egyszóval a világosság cselekedeteit, egészen mást jelent. Persze terveink felett gyakran bealkonyul. Sokszor tapasztaljuk, hogy ami jónak indult rosszra fordult. A világosság cselekedeteit ugyan terveznünk kell, készülnünk kell rá, de „sikerük” mégsem tőlünk függ.

A Szentírás szerint Jézus az igazi világosság, amit vele tervezünk az mindig fényben marad, nem földi múlandóban, hanem az örök világosságban. Csak ez a mennyei fény őrzi meg tisztán lelkiismeretünket, csak ez a világosság képes megőrizni a világosság gyermekeként a legsötétebb éjszakában. Induljunk ma és minden reggelen mint a világosság gyermekei Urunkkal Jézussal, a világ Világosságával.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, kérünk szabadíts meg minket saját sötétségünktől és vezess az örök világosságra. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Tudom, nehéz kora reggel ilyen megfoghatatlan ígérettel foglalkozni. Örök élet? Mennyek Országa? Jó-jó tudjuk, majd valamikor, egyszer – na nem a mi életünkben, nem is unokáink életében. Hiszen annyi idő eltelt már, Jézus tanítványai is hiába várták, hogy majd az ő életükben eljön az Ő országa. Persze tudjuk, hogy ha eljön, minden más lesz. Nagyszerű ez az ígéret, mert az igazi életet sejtjük mögötte, ahol a nagybetűs Rend uralkodik. Ahol nem kell szenvednünk önmagunk tisztázatlan gondolataitól, helyzetétől, viszonyaitól. Ahol nem magunkkal kell foglalkozni, hanem beleilleszkedünk egy olyan közösségbe, amely egy akarattal, egy irányba halad olyan vezető után, akiben soha nem csalódunk. Persze volt idő, amikor még fiatal fejjel úgy gondoltuk, hogy így is lehetne élni, de ahogy felnőttünk kiderült, az élet sokkal árnyaltabb, sokkal bonyolultabb. Szenvedünk is tőle, de hát nekünk már ez jutott. Emberi értelmünktől az is szép, ha itt boldogulunk. De hogy egy ígéretre építsünk fel mindent? Egy valamikor beteljesülő tökéletes rend, tökéletes világ? Van azonban egy valaki, Jézus, aki másképp gondolja: Ő azt mondja a Mennyek Országa közöttünk van. Tudtuk ezt Testvérek?

Imádkozzunk: Szerető Urunk, kérünk szólíts meg minket, hogy már földi életünk során megtapasztalhassuk Eljövendő Országodat. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Sokaság, emberek tódultak Jézushoz. Hogy miért? A közelében szerettek volna lenni. Látták a gyógyításokat, hallották tanítását. Számukra a legtöbbet az jelentette, ha a közelében lehettek. Semmi több. Semmi nagy szenzáció, semmi soha visszatérő nagy lehetőség, semmi akció. Csak ott lenni, leülni a lábaihoz, vele együtt lélegezni, mindig Őt hallgatni. Hogy miért jelentett ez a sokaság, a tömeg számára élményt? Mert Ő mindenkit személyesen szólított meg. Nem a sokaságban gondolkodott, nem tömegben kezelte az embereket. Személyesen Ő beszél veled. Ő mondja el neked, hogy milyen a mennyek országa, Ő gyógyítja meg betegségeidet, Ő enyhít magányodon. Akkor szólít meg, amikor a buszon, vonaton, villamoson a tömegben állva, mégis egyedül vagy, állsz a gépsor mellett századmagaddal, de arra sincs időd, energiád, hogy keresd a másik tekintetét. Akkor, mikor már nem tudod hogyan szeresd családtagjaidat, mert már mindent kipróbáltál és egyedül őrlődsz problémáid felett. Akkor gyógyít meg, mikor azt gondolod számodra a betegség jelenti a valamit, az eseményt az életben, amivel foglalkozni lehet, amit látva mások is foglalkoznak veled. Meggyógyít és elindít. Alkalmassá tesz arra, hogy másra is figyelj, másnak is szólj, Jézus él és uralkodik mindenek felett.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, köszönjük, hogy beszélsz velünk, hogy gyógyítod bajainkat. Kérünk adj erőt a gyógyuláshoz, az induláshoz. Ámen.

Szeretett Testvérek!

Elfelejtkeztünk a csendről, a hallgatásról. Zajosan éljük életünket. Lassan indul a nap és elkezdünk beszélni. Vitázunk, eszmét cserélünk, egyeztetünk, megbeszélünk, kibeszélünk, bebeszélünk… Nincs vége sohasem a szóáradatnak. Hozzátartozik a biztonságérzetünkhöz, hogy halljuk a saját hangunkat, hogy érzékeljük a megszokott zajokat, a természet hangjait már csak akkor halljuk meg, ha nagy a baj. Ha ebben a zaj-kavalkádban valakinek fontos mondanivalója van, csak egyet tehet, még hangosabban képviseli véleményét, mondandóját. És mivel mindenki számára saját véleménye fontos és egyre fontosabb, a hangzavar egyre nő. A figyelemhez, tájékozódáshoz persze csendre van szükség. Csak csendben lehet normálisan gondolkodni, dönteni. Csak akkor halljuk meg a minket megszólítók hangját, ha mi éppen csendben vagyunk.

Akkor hallhatjuk meg a minket megszólító Urunk hangját, ha Rá figyelünk. Egyszerűen nincs más választásunk. Csak akkor érthetjük meg, hogy miről beszél, ha Őt hallgatjuk. Ha pedig meghalljuk a hangját, akkor élhetjük át mit jelent a dicséret szava: Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, add, hogy Rád figyelő csendben teljenek napjaink ma és mindörökké. Ámen.

Péter apostol levele az induló keresztyénüldözések időszakában szólítja meg a szórványban élőket. A keresztyénekkel való szembenállás benne van a levegőben, a tanítványoknak fokozottan figyelniük kell egymásra, oda kell figyelniük Uruk szavára. A szórványhelyzetben ezek a kezdeti támadások általában kimerültek a kemény szembenállásokban, vitákban, bírósági perekben. A Krisztuskövetők életében kialakult az ellenség-kép. Másképp kell bánni azzal, aki nekem támad, arról nem is beszélve, amit gondolnom kell róla. Nem könnyű áldást mondani, ha nem áldást kapunk, meg kell küzdenünk emberségünkkel, igazságérzetünkkel. Jézus a Hegyi-beszédben egyértelműen állást foglal: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket Mt5 44, Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. Mt 7,12 Jézus szava egyszerre alkalmazhatóvá válik a kialakult helyzetre, azonban szembemegy a már oly jól bevált szemet-szemért elvvel. Hiszen arról beszél, hogy meg kell látni ebben a nehéz helyzetben is a másikban az embert, Isten teremtményét. Ez a jézusi attitűd mutathat csak kiutat a szorongatott helyzetből, ez a mentalitás vezethet egyedül belső békességre. Áldást mondani csak úgy lehet, ha először Istenre nézünk és rajta keresztül a környezetünkben élőkre, hiszen az ő áldásáról van szó, nem a miénkről. A kimondott áldás feltételezi, hogy bizalommal nézünk az emberekre, hogy nem a rossz tapasztalataink szerint viszonyulunk másokhoz. Nem az előítéleteink mozgatnak, miszerint tőle nem is várhatunk jobbat. A másikról jót gondolni fontos a küldetésünkben járás szempontjából is. Valaki azt mondta: Áldást mondani annyit jelent, hogy felidézzük Jézus hangját. Nem kell keresni a társadalom kérdéseire a speciális keresztyén, adekvát válaszokat, hanem felidézni Jézus szavát, hangját.

Áldást mondani csak úgy lehet, ha a másik ember érdeke fontosabbá válik a magaménál, áldást mondani csak az tud, aki átéli, hogy az ő élete is áldott. Az áldásnak tehát be kell járnia egy utat, Istentől, rajtunk keresztül, az emberekhez. Az áldás nem egy kimondott mondat, egy adott helyzetben való elvárt megfelelő viselkedés, egy „jó keresztyén válasz”, hanem a küldetésünk alapmotívuma: Isten kegyelmének hirdetése.

Imádkozzunk: Szerető Atyánk, kérünk segíts életünk minden helyzetében felidézni Urunk hangját, hogy a levegőben ne csak a rossz idők feletti kesergés, hanem Krisztus áldása is ott legyen most és mindörökké. Ámen.

Németországi ösztöndíjam alatt különleges kiállításra jutottam el német teológus barátaimmal. Egy kis középkori templomban az utolsó ítélettel foglalkozó festményeket mutattak be. Számomra furcsa alkotások között sétálgattunk. A barokk ábrázolások döbbenetes pokol-megjelenítéseivel szemben álltak a modern nonfiguratív technikákkal megelevenített mai elképzelések. Figyelmemet egy XVI. századi németalföldi ismeretlen festő képe vonta magára. Valószínűleg azért, mert nagyon közel áll hozzám az a kép, ami szinte minden gyülekezeti teremben megtalálható: a széles utat és a keskeny ösvényt ábrázolja. A széles úton hömpölyög a tömeg valamerre, a keskeny, kacskaringós ösvényen viszont egy-egy hívő halad csak, de ez az út vezet Krisztushoz. A középkori festőt megihlette a szoros kapuról és a keskeny útról szóló szakasz a Hegyi beszédből (Mt 7, 13-14), azonban a kép alá Mt 25, 31-46-ot írta, ami az utolsó ítéletről szóló rész. A kép közepén fenn Jézus ül a mennyei trónuson. Két oldalról igyekeznek hozzá az emberek. Az egyik irányba elutasítóan tartja a kezét, a másik irányból igyekvőknek pedig int, hogy szabad az út hozzá. Mindkét csoport arcain az értetlenség vehető ki. A megdöbbentő az volt, hogy a képen Jézus a keskeny úton igyekvők felé volt elutasító. Barátaim gyorsan megfogalmazták véleményüket: az ismeretlen festő valószínűleg félreértette a Szentírás szavait. Azt mondták, hogy aki a hit útján halad, az biztosan célba ér. Számolhat azzal, hogy a keskeny ösvény, kanyargós, próbákkal teli útján mégis mindig Krisztus felé, az üdvösség felé halad. Csak így látják értelmét a keresztyén útnak, az önmegtagadásnak, a sok lemondásnak. Isten igazsága akkor lehet csak mindenek feletti igazság, ha valóban úgy múlja felül az emberi igazságot, hogy bízhatunk a nagybetűs Igazságban, akivel az utolsó ítéletkor szembesülünk majd.

Pál apostol a választott nép hitetlensége miatt szomorkodik. Az ősatyák életéből vett történettel bizonyítja számukra, hogy a hitetlenségük Isten ígéreteit nem befolyásolja. Az Örökkévaló szava és cselekedetei önmagukban megállnak, és a beléjük vetett hit vagy a hitetlenség nem módosíthat rajtuk. Isten istensége mindenek feletti, nem kérdőjelezheti meg senki a maga hite, vallásossága alapján. A zsidók számára azonban, Jézus, mint Isten igazságának megjelenése nehezen értelmezhető. Benne ugyanis az isteni irgalom olyan „megelevenedése” történik, amit az emberi igazságosságon tájékozódók nem tudnak megérteni. Elfogadhatatlann a szemet-szemért igazságán nevelkedők számára. Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok. Ezek a szavak nem az egyezkedés, alkudozás szavai. Mikor Mózes összetörte a kőtáblákat és elégette az aranyborjút, könyörgött az Úrhoz, hogy irgalmazzon a népnek, és kísérje őket tovább az úton. Ismertesse meg magát velük, hadd lássák és érezzék jelenlétét. Mutasd meg nekem dicsőségedet! – kérte Mózes az Urat. Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. (2Móz 33, 18-19) Megmutatja magát, átélhető a jelenléte, de mégis teljesen másként, mint amit láttak, megszoktak a sokistenhitű Egyiptomban. Nem az ember alkotta magának az istent, hanem az Úr teremtette az embert, és ő hívta el népét.

A ma embere is hajlamos a maga istenélményei, hite, vallásgyakorlata alapján saját istent alkotni. Olyat, amilyennek elképzeli, amilyennek látni szeretné. Ráruház mindent, ami emberi elképzelés szerint jó, igazságos, valódi. De mégiscsak teljesen más ez az istenlátás, mint maga az élő Isten. Jézus szava: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, egészen más, mint amit az ember hordoz önmagában, amit a maga által alkotott idealizált istenképből kikövetkeztet.

Évekkel ezelőtt az általános iskolában, ahol hittant tanítottam, az első osztályban komoly beszélgetés alakult ki arról, hogy Isten hogy néz ki. Mondtam a gyerekeknek, hogy őt nem lehet elképzelni. Más mint az ember. Nem értették. Kíváncsi voltam, hogy hat-hét évesen hogy gondolják, ezért megkértem őket, hogy rajzolják le. A kisfiúk királyt, királyfit rajzoltak, a kislányok királykisasszonyt. A mesevilágból keresték meg azt a tekintélyt, akinek hatalma van, aki mindenki felett áll. A legnagyobbat rajzolták, akit csak el tudtak képzelni. Azt gondolom bennünk felnőttekben is ott van ez a „tudás”, de életünk folyamán próbáljuk egyre inkább értelmezni a róla bennünk élő képet, és felruházzuk olyan vágyainkkal, tulajdonságokkal, amik a mi számunkra elérhetetlenek. Azt gondoljuk, hogy Istent úgy tudhatjuk magunk mellett leginkább, ha minél jobban ismerjük. Nehéz elfogadni, hogy nem a mi megismerési törekvéseink, a mi jónak látott keresztény utunk, a mi szilárdnak vélt hitünk lehet a záloga az örök életünknek, hanem egyedül az ő kegyelme.

Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek –mondja Jézus a Hegyi Beszédben. Ezt a tanítást érzem a fent említett, az utolsó ítéletről szóló példázatban. Hiszen senki nem tud megfelelni annak az elvárásnak, hogy mindenkihez odalépjen, de ha csak eggyel is megcselekedtük a legkisebbek közül, vele tettük meg – mondja Jézus. Azt gondolom a kép festőjének az volt a célja, hogy rádöbbentse újra és újra az embert: egyedül Isten irgalmas szeretete igazíthat meg bennünket. A magunk ereje, hite ahhoz kell, hogy Jézusban felismerve a keskeny utat és a szoros kaput, az ő szeretetében járhassuk életünk útját.

Imádkozzunk!

Jer Világosság, ragyogj fel nekünk, hogy csak Krisztus légyen mesterünk! El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat, aki népének örökséget ad! Szánj meg, Isten!

Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged, hadd ízleljük édességedet, tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk, egyességben és békében éljünk! Szánj meg, Isten! Ámen! (EÉ 232. 2-3.v.)

(Megjelent az Evangélikus Élet országos hetilapban)