Ökumenikus Imahét, 2010. január 17–24.

A közös, egyhetes áhítatsorozat gondolatát éppen száz esztendővel ezelőtt indították útjára a történelmi egyházak a skóciai Edinburgh-ból. 1910-ben ott tartottak a nagy egyházak először együtt templomi szertartást az ökumené (a gör. oikoumené gé, ‘az egész lakott földkerekség’ rövid formája, ma: a keresztények egységtörekvése) jegyében. Az akkor missziói tevékenységet folytatók kezdeményezték ezt, akik maguk is küzdöttek azzal a paradox helyzettel, hogy noha ugyanazt hirdetik a kereszténységről még semmit nem tudó népeknek, mégis a szétszakítottság jellemzi őket.

Idén a Deák téri Evangélikus Templomban tartották a nyitó istentiszteletet, amelyen szolgálatot tettek a katolikus, a református, az evangélikus, a metodista, a baptista, az anglikán és az ortodox egyházak magas rangú képviselői. Ebben az évben az imahét mottója: „Ti vagytok erre a tanúk”, központi gondolata pedig a tanúságtétel. Alapigéje Lukács evangéliumának 24. fejezete.

Az országban számos városban és településen megrendezték az Ökumenikus Imahetet az ott jelenlévő egyházak gyülekezeteiben. Így volt ez Csömörön is. Idén is minden nap más egyház lelkésze tett szolgálatot a két nagy templomban felváltva: Eszes Zoltán lelkipásztor a baptista, Görbe József plébános a római katolikus, Riskó János és Riskóné Fazekas Márta lelkipásztorok a református, Johann Gyula és Solymár Péter az evangélikus felekezet részéről.

Az idei imahét talán legemlékezetesebb estéjén Görbe József katolikus plébános teológiai alapokra hivatkozva emlékeztette az evangélikusokat, hogy a Szentlélek minden istentiszteleten jelen van, s arra buzdította a híveket, hogy éljenek az úrvacsora szentségével, ne hagyják el a templomot, amikor az Úr testét és vérét készül kiszolgáltatni a lelkész. Sokakban hagyott mély nyomot ez a gondolat. Akadtak, akik egyetértettek vele, de olyanok is voltak, akik híven az evangélikus hagyományokhoz úgy gondolták, hogy nem feltétlenül tartozik hozzá automatikusan minden istentisztelethez az úrvacsora vétele, hiszen arra készülni kell, s csak valódi bűnbánattal vállalható.

Ám a legfontosabb ebben talán mégiscsak az, hogy elhangozhatott egy más szemlélet, egy másik tanúságtétel. Volt alkalma, lehetősége egy másik felekezet képviselőjének elmondani, amit ő érzett igaznak, s ezt a többiek meghallgatták, befogadták, még ha nem is értettek mindenben egyet vele. S minthogy mindez az Úristen házában hangzott el, számunkra nem lehet kérdéses, hogy az igehirdető plébános szavait is a Szentlélek „diktálta”. Mondandójának motivációja nem lehetett más, mint a többi keresztyén gyülekezet iránt érzett szeretete, őszinte aggódása. De mindez bennünket is próbára tett: hiszen az ökumené szellemisége nem csupán az egységre törekvést fejezi ki, hanem az egyes felekezetek eltérő megközelítésének tolerálását is.