amester

Tenczer Györgyné: „Isten munkatársai vagyunk?”

Az őszi Országos Evangélikus Presbiteri Találkozón a csömöri 60 presbiter közül öten vettünk részt.

A téma – nevezetesen az egyház, a gyülekezetek jövője, s benne a presbiterek szerepe – mélyen elgondolkodtató s egyben figyelemfelkeltő volt.

Az ilyen találkozókra az ember általában azért megy el, hogy „megmutassa” magát, hogy „letudja” a kötelességét. Talán a felelősségtudata viszi el, talán a kíváncsisága.

Gáncs Péter püspök a presbiterek szerepvállalására felhozott sport-hasonlata – amellyel a találkozót megnyitotta – minden résztvevőt személy szerint érinthetett (volna).

A képzeletbeli futballmeccs félidejében az edző utasítása (valójában a mandátumai feléhez érkezett presbiterek számára) döntő és kulcsfontosságú: „Tessék szívvel-lélekkel játszani a végéig, ne úgy, hogy éppen csak…! Aki így gondolja, az cseréltesse le magát!” Ha a játékosok valóban mindent beleadnak a játékba, elképzelhető a győzelem. Ha ímmel-ámmal játszanak csak, kizárólag a túlélésre, akkor nem sok remény van az ünneplésre…

Pröhle Gergely országos felügyelőnek tetszett a hasonlat. Szerinte is szükség van a kijózanító helyzetértékelésre. A számok önmagukról beszélnek: radikális az egyháztagok csökkenése. Ki ne tudná, hogy fogyunk a templomokból?! Ezért – szerinte – ha a mennyiségnek most búcsút mondhatunk is, a minőségre kellene helyeznünk a hangsúlyt.

Lengyel Anna, a kerekasztal-beszélgetés moderátora is hasonlattal élt: igen, elmegyünk a templomba, akár egy mozielőadást, végignézzük-hallgatjuk a lelkészt, mintegy programként „letudjuk” Istennel a dolgunkat, majd hazamegyünk.

Ez már szíven ütött. A nyílt és kemény beszédek hallatán tényleg el kellett (és kell) gondolkodnom: emlékszem-e egyáltalán presbiteri eskümre? Vajon szüksége van rám az egyháznak? Rám van szüksége? Vajon tényleg teszek annyit, amennyit tőlem elvárnak, vagy én elvárok magamtól? Vajon szívből vállalom ezt a tisztséget, vagy inkább csak formalitás számomra? Netán a hiúságomat legyezgeti, hogy lám, engem megválasztottak…? Tényleg előreviszi a gyülekezet fontos kérdéseiben a döntést az én szavam, szavazatom? Elgondolkodom-e az eldönteni való kérdésen, vagy csak felemelem a kezemet, amikor kell? Vállalom-e az őszinte véleményemet, vagy a presbiteri ülés felgyorsítása végett inkább hallgatok, hogy aztán utána öt-hat presbitertársammal összesúgjak, hogy mit is akartam volna

Egyáltalán: mit jelent presbiternek lenni…?

A találkozó óta eltelt idő alatt mindezek a kérdések folyamatosan foglalkoztatnak, és arra gondolok, milyen jó, hogy ezek a kérdések engem foglalkoztatnak.  A valódi félidőhöz azonban van még egy pár hónap. A bölcs visszanézésig „Örömdalok hangozzanak világszerte széjjel, Betlehemben üdvözítőnk született az éjjel”!

Áldott ünnepeket!

(Megjelent: Mustármag – Csömöri Evangélikus Gyülekezet lapja, 2009. Karácsony, 5. oldal)

Reményiné Dobos Erika – Fábri István: „Ifi”-s köszönet Solymár Péternek

Különböző közösségek vezetői közül sokan, sokszor és sokféle összefüggésben szokták hangsúlyozni, hogy a „fiataloké a jövő”. Ennél ritkábban fordul elő azonban, hogy valóban komoly szerepet is szánjanak a szép szónoklatok kedvelt tárgyát képező ifjúsági csoportoknak, a lelkes és olykor naiv fiataloknak. A csömöri evangélikus gyülekezet ifjúsági körének régi és jelenlegi tagjai azon szerencsés nemzedékekhez tartozónak mondhatják magukat, akik megtapasztalhatták, milyen az, amikor nem csak üres ünnepi beszédek kötelező „fordulataiként” kezelik őket. Közöttük is különösen szerencsésnek mondhatja magát az immár több mint negyedszázada, 1981-ben konfirmációs vizsgát tett évfolyam, akiknek nevében ragadtunk tollat.

S hogy miért? Nem csak azért, mert a konfirmációs vizsga és úrvacsora számunkra soha nem felejthető aktusával mi is a nagy hagyományokkal rendelkező, összetartó és méltán elismert csömöri gyülekezet immár „hivatalosan” is felnőtt tagjaivá válhattunk. És nem csak azért, mert a gyülekezeten belül hosszú évekig látogathattuk az ifjúsági bibliaórák lelket és szellemet építő foglalkozásait. Hanem azért is, mert éppen állampolgári értelemben vett felnőtté válásunk időszakában, a kissé hirtelen támadt, Csömörön sok tekintetben újító- és reformjellegűnek számító elképzeléseinknek megértő és hiteles támogatójára akadtunk – méghozzá éppen Solymár Péter evangélikus lelkész, Péter bácsi személyében.

Egy óvónő, egy tanító, egy általános vagy középiskolai tanár az ember életének különböző periódusában kíséri figyelemmel valakinek a felnőtté válását. Ő azonban lelkészként már kisgyerekkorunktól fogva, az ún. vasárnapi iskolától kezdve, a konfirmációs előkészítő tanfolyamon át az ifjúsági órákig mellettünk volt prédikációival, tanácsaival és önzetlen szeretetével. Ugyanígy megértő volt velünk akkor is, amikor a mindig is bensőséges légkörű, ám számunkra kicsit monoton formában zajló ifjúsági órákat mozgalmasabbá, lendületesebbé, sok zenével és a fiatalok részvételével – mai divatos szóhasználattal élve –interaktívabbá kívántuk tenni. De lelkesen szervezte feleségével, Márta nénivel 1986-ban az ifjúsági kör első többnapos, mártélyi kirándulását is vagy az ifjúsági énekkar akkor szintén kissé formabontónak számító templomi fellépését az istentiszteleti alkalmakkor. Ezek a programok ma már szerves részét képezik a gyülekezet életének. Róla igazán elmondhattuk, hogy valóban a pártunkon áll, és ha néha szükség volt rá, ki is állt mellettünk bárkivel szemben. Valljuk be, olykor nem akármilyen legendákat kellett velünk kapcsolatban eloszlatnia… (Ezek közül talán az egyik legemlékezetesebb volt az, amikor meg kellett győznie a gyülekezet néhány tagját, hogy a fiatalok péntekenként nem cross motorral száguldoznak az imaház lépcsőjén, és a teremből kiszűrődő késő esti zajok nem a vad motorfékezések fékcsikorgásaitól származnak, hanem csak jó hangulatú ping-pong meccsek mellékzörejei.)

Álszerénység lenne azt állítani, hogy elsősorban nem magunkra voltunk büszkék akkor, amikor nem csak a település irigyelt ifjúsági közösségévé, hanem az evangélikus egyházban is néhány év alatt országosan elismert, megbecsült és igen jó hírű ifjúsági körré vált a csömöri csoport. Akkor még csak tudat alatt éreztük, hogy ebben azért rajtunk kívül valaki másnak is komoly szerepe volt – most már azonban tudjuk, hogy valójában övé volt a legnagyobb érdem, hiszen megérezve-megértve az idők szavát, sok-sok új ötlettel is támogatva, teret adott egy új típusú ifjúsági gyülekezeti tevékenységnek. Ráadásul egy olyan tevékenységnek, amelynek segítségével nem pusztán az evangélikus gyülekezethez, hanem a későbbiekben az egész falu közösségéhez is még erősebb szállal kezdtünk kötődni.

Amit azonban biztosan állíthatunk akkori önmagunkról, hogy nem csak a gyülekezeten belül voltunk nagyon-nagyon büszkék Péter bácsira, hanem iskolai osztálytársaink, barátaink, az egyházhoz egyáltalán nem kötődő ismerőseink előtt is. Arra, hogy olyan jól, számunkra mindenkinél jobban prédikál, hogy olyan „fiatalos”, hogy olyan közvetlen és vidám, hogy a korkülönbség ellenére is képes teljesen a „mi fejünkkel” gondolkodni. Azt nem tudjuk, hogy ő büszke volt-e ránk, csak annyit remélünk, hogy nem bánta meg, hogy olyan sokszor kiállt mellettünk.

Amikor kiöregedve az „ifi”-ből egyre inkább elmaradoztunk, igen szomorúak voltunk a felbomló társaság miatt. Igaz, a gyülekezet aktív vagy kevésbé aktív tagjai maradtunk, de többünknek azért sokáig nagyon hiányzott, és hiányzik ma is ez a semmihez sem hasonlítható közösség.

Most, amikor harminchét évi szolgálat után Solymár Péter lelkész nyugdíjba vonul, hasonló szomorúságot érzünk. Csak az vígasztal minket, hogy mint ahogy akkor mi sem „teljesen” búcsúztunk, ő is a gyülekezet tagja marad. A csömöri evangélikus gyülekezet és az egész falu általunk nagyra becsült tagja.

Mindent köszönünk, Péter bácsi!

(Megjelent: Csömöri Hírmondó önkormányzati információs havilap, 2007/augusztus, 7. oldal)

Farkas Enikő teológiai hallgató: Tanítási élményeim a csömöri evangélikus gyerekek között

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem végzős hittan szakos hallgatójaként tanítási gyakorlatomat teljesítettem  a csömöri Általános Iskolában Solymár Péterné Márta  néni kezei alatt. Izgalommal készültem a feladatra, hiszen ezek már „valódi” iskolai órák voltak, amelyeken kipróbálhattam azt, amire évek óta készülök: milyen lehet az, amikor nem gyülekezeti környezetben kell beszélni a hitről.

Magam megkeresztelt, ám nem vallásos neveltetésben részesült fiatal voltam. Középiskolás koromban, kerültem először hittan órára Abaffy Zoltánhoz. Olyan hatással voltak ránk a hittan órái, hogy középiskola után én is és társaim is, mindannyian gyülekezetet kerestünk.

Így kerültem én a kelenföldi gyülekezetbe, a konfirmandus csoportba, majd az ifibe, kissé „túlkorosan” A Kertészeti Egyetem elvégzése után nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy tanítónő édesanyámhoz hasonlóan gyerekekkel kellene foglalkoznom. Mivel a hittan volt számomra a legérdekesebb, így jelentkeztem a Teológiára, hátha sikerül továbbadnom azt, amit én is kaptam.

Hosszas keresgélés után Csömörön kínálkozott a lehetőség igazi iskolai hittanórát tartani: hallottam, hogy itt az órarendbe beépítve tanulják a gyerekek az alapokat, és akár 2O-an is részt vesznek egy –egy órán. Csábítóvá vált a hely, főleg, amikor elkezdtem látogatni az órákat .A hittanórákon van lehetőség beszélgetni az emberi együttélés mikéntjéről is, az alsó tagozatos korosztály pedig még különösen nyitott erre, legyen akár templomba járó család gyermeke , vagy  nem.

Nagy élmény volt számomra, hogy amikor személyes tapasztalataimról, hitemről beszéltem, a gyerekek nagy figyelemmel hallgatták. Látszott, hogy fontos nekik a felnőttek személyes példája ,később nagy hatása lehet hívő, vagy nem  hívő voltukra. Az órák másik fénypontja az éneklés volt. Az egyik órán az ismerkedős játék után izgalmamban elfeledkeztem róla – hiányolták is a gyerekek az óra végén, úgyhogy muszáj volt pótolni! Ha sok mindent el is felejtenek majd a későbbiekben, az énekekre biztosan emlékezni fognak.

Sokáig tartottam a tanítástól, azt gondoltam, hogy be kell lopnom magamat a gyerekek szívébe , meg kell nyerni őket magamnak… Rájöttem, hogy őket nem lehet lekenyerezni , nagyon nyitottak és őszinték, tele vannak szeretettel, ha az ember szeretettel közeledik hozzájuk. Sokszor  éreztem az őszinte, jó légkört , ahol őszintén tudtunk beszélni  Istenről és magunkról, hitünkről…

Köszönöm az iskolának a lehetőséget  a  tanításra, és Márta néninek a segítséget és a biztatást.

Áldott Karácsonyt kívánok az egész Gyülekezetnek, valamint: a kis Tanítványaimnak!

(Megjelent: Mustármag – a Csömöri Evangélikus Gyülekezet lapja, 2009. Karácsony, 4. oldal)

Weltler Gábor evangélikus lelkész: „Mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

(Gondolatok a csömöri ifis tábor után, 2010. július)

Idén már harmadszor vehettem részt (vezetőként) a csömöri ifi hagyományos magyaregregyi nyári táborában. Számomra ez a hét csakúgy, mint a korábbi években, idén is a lelki feltöltődés ideje volt, amelyet egy olyan közösségben élhettem át, ahová bizonyosan nagyon jó tartozni, s amely minden tekintetben példamutató. Meggyőződésem e mai, erőteljesen individualista világunkban, országunkban, egyházunkban – amikor azt halljuk folyton-folyvást: „valósítsd meg önmagad!”, s lépten-nyomon az önzés mindennapi életünkben is testet öltő formáiba botlunk –, hogy szüksége van a fiataloknak és a felnőtteknek egyaránt közösségi élményekre. Sajnos a legvédettebb, legbensőségesebb és – mondhatom talán – a legbiztonságosabb közösségek, a családok is lassan-lassan elemeire hullnak. Rémisztő statisztikák látnak napvilágot. A támasz nélkül maradtakat pedig mindenféle erők próbálják magukhoz csábítani. Ebben a tekintetben van talán a legnagyobb szerepe az egyháznak a 21. században, hogy valódi közösséget teremtve felkarolja az egyedül lévőket, magányosokat, kicsiket és nagyokat egyaránt, és társadalmi hovatartozástól, nemtől, rangtól függetlenül mindenki számára elérhető, védett és örömökkel teli alternatívát nyújtson, egy valódi menedéket, ahol a középpontban nem emberek, földi hatalmak, talmi érzések, küzdelem és teljesítmény, hazug és ostoba dicsőségvágy, hanem az élő Úr Jézus tündököl!

Ilyen közösségben tölthettem el az elmúlt hetet Magyaregregyen, a csömöri ifi nyári táborában, amely valójában egy csodálatos „lelki utazás” volt. Utazás, ahol egy hűséges útitárs is mellénk szegődött, s példázatai útján kalauzolt bennünket. Olyan példázatok útján, amelyek kikezdik, felrázzák az emberi gondolkodásunkat, kizökkentenek a hétköznapok monotóniájából, s valami egészen más világba, Isten országa, s annak titkai felé irányítják figyelmünket. Mert minden ilyen alkalom lényege, hogy találkozzunk Istennel, élő kapcsolatunk legyen Vele: szent igéjén, az imádságon és az éneken, de a beszélgetéseken és a játékokon keresztül egyaránt.

Minden reggel áhítattal kezdődött, amelyen a nap témája került elő! Kedden a szőlőmunkások példázata nyitotta a sorozatot. A példázat szerint a gazda egy dénárt adott azoknak is, akik reggeltől dolgoztak szőlőjébe (akikkel egyébként ebben az összegben egyezett meg, akikkel „szerződést kötött”), de ugyanennyi volt a bére a délután ötkor munkába állóknak is. Igazságtalan? Az egész napon át robotolók szerint igen. Emberileg nézve igen. De ott feszül minden lázongásunk mögött a Gazda kérdése: „Tán azért gonosz a ti szemetek, mert én jó vagyok!” Isten jóságával szembesültünk az első napon, aki nem érdemek szerint osztogat, hanem nagy kegyelméből mindenkinek ugyanazt a jót szeretné adni. Ezért fontos a vele való élő kapcsolat.

Szerdán a tékozló fiú példázata szembesített minket, a sokszor Isten ellen lázadó, a csak a saját erejében és észében bízó énünk reménytelen helyzetére. Hányszor hagytuk ott mi is lelki otthonunkat, az atyai házat? Mégis van remény: az Atya így is tárt karokkal vár. Nemhogy szolgasorba dönt, de karjaiba zár, szép ruhába öltöztet, gyűrűt húz ujjunkra, s lakomát csap. Ilyen öröm van ugyanis a mennyben egyetlen bűnös, Istentől eltávolodó lélek megtérésén. Persze emberi igazságérzetünk megint riadót fúj, látva az idősebb fiú reakcióját: „Ő minden pénzed eltékozolta, s te megjutalmazod?” Nekem pedig még egy kecskegidát sem vágatsz le, hogy a barátaimmal mulathassak?” Mi is feltesszük a kérdést: hol itt az igazság? Csak Isten végtelen szeretetében bízva és élve leljük meg a választ: van megújulás, van kegyelem, van irgalom. Mielőtt együtt lázongnánk az idősebb testvérrel, érdemes önmagunk szívét is mérlegre állítani: vajon mi nem a tékozló gyermekek vagyunk? Vajon nekünk nincs szükségünk ugyanúgy Isten kegyelmére, mint a fiatalabb fúnak a példázatban?

A csütörtöki példázat már a végidők felé irányította figyelmünket. A nagy vacsora, ahová egy meghívott sem jött el, mert mindenféle nevetséges indokkal inkább a távol maradás mellett döntöttek. A példázat szembesített minket is az Isten hívását sokszor elutasító, s a vele való találkozás elől inkább a távolmaradást választó viselkedésünkkel. Eszünkbe juttatta az ige azt a sok-sok nevetséges kifogást, amellyel mi magunk is újra és újra visszautasítottuk a hívást. Elzárkóztunk a gyülekezet vagy épp az ifjúság közösségétől. Pedig a hívás szól, a vacsora készen, s ha mi nem töltjük fel a helyeket, a kegyelmes Isten feltölti mással. Legyünk hát figyelmesek a hívó szóra! – szólt a 4. nap tanulsága.

Végül pénteken a nagy elválasztás, a juhok és a kecskék példáján keresztül az utolsó ítélet került előtérbe. Az igaz bíró: Isten. Ő dönt, s mi csak kegyelmében bízhatunk. Nem sorolhatunk emberi érdemeket, nem dicsekedhetünk elért eredményeinkkel. Számomra e példázat legmegdöbbentőbb mozzanata, hogy mindkét fél meglepődött. Az igazak nem tudják miért állnak a jobbon, s a másik oldalon állók is értetlenek. Mert nem emberi számítások alapján dől el, hogy ki, hol áll. Egyedül Isten dönti el. Akik hisznek benne, azok lehetnek eljövendő országának tagjai. Talán ismert előadónk dalszövegének egy sora is jól szemlélteti mindezt: „hogy hited mit ér, arról bírád ítél.” Számunkra az egyetlen remény, hogy az igaz bíró, nem más, mint a trónon ülő Bárány, a bűnösök Megváltója! Hiszed? Akkor élni fogsz! – bátorított minket a pénteki nap példázata.

A lelki utazáson fontos állomások voltak a reggeli áhítatok utáni egyéni elcsendesedések a Biblia mellett, ahol mindnyájan személyesen találkozhattunk az ige szavaival, s szembesülhettünk a nekünk szóló üzenettel. Ehhez hasonló élmény volt ezen a lelki utazáson a mindennapi csoportbeszélgetések sora, ahol szűkebb körben mélyedhettünk el a napi példázat rejtelmeiben. Szintén csodás tapasztalat volt számomra a fiatalok által megszervezett csendséta, amelyen már ránk esteledett, amikor felértünk a Máré várához, s hosszú a csend után ismert énekek segítségével vált elevenen átélhetővé: „Itt az Isten köztünk.” Mert ez a lényeg: közösség Vele, s közösség egymással. A láthatatlan színház is sokakat segített közelebb kerülni Istenhez, de a közös filmnézések szintén ezt a célt szolgálták, ahol más emberek életén keresztül ismerhettünk rá személyes gondjainkra. Nem voltak kevésbé hasznos részei a hétnek a délutáni játékok, a strandolás – az önfeledt öröm pillanatai –, és a beszélgetések sem. Az egész hét megkoronázása pedig a táborzáró úrvacsorás istentisztelet volt, ahol egészen személyesen és bensőségesen átélhettük azt, amit e kis írás címül szántam: valóban Megváltó Urunk vendégei voltunk az egész folyamán, aki e hét után számunkra már nem „ismeretlen Isten”.

Johnson Gnanabaranam: Egy indiai keresztény imádsága

A szobrász a márványtömböt nézi,
és szeme már a kiformált szobrot látja a kőben,
melyben majd sokan gyönyörködnek.

A gazda a vetőmagot nézi,
s az érett kalászt látja már szeme,
amiből sok embernek lesz kenyere.

Az asztalos a deszkákat szemléli,
és szeme már látja a kész bútorokat,
melyeket sokan használnak majd.

S míg a mérnök a sebes folyót nézi a hegyekben,
szeme már az óriási gátat látja,
amely vizet juttat a kiszáradt földekre.

A Megváltó a bűnösre nézett,
és szeme már megtérését látta, átadott életét,
mely csak Őt szolgálja.

Ó, Uram, bennem – bűnös emberben – olyan akarat van,
amely a te szent akaratod ellen lázadozik.

A márvány enged a szobrász ügyes kezének.
A vetőmag kikél és kalászba szökken.
A deszka sem berzenkedik az asztalos ellen.
A folyóvíz más mederbe folyik majd,
hogyha felépítik az óriási gátat.

Ó, Uram, végy kezedbe, és Szentlelked által
teremts újjá engem!
Légy türelmes hozzám, ne mondj le rólam,
míg olyan nem leszek, amint te akarod. Ámen.

Boda Zsuzsa: A legnagyobb biztatás

Péter. Már megint Péter. Ha kivennénk az evangéliumokból a vele kapcsolatos történeteket, az általa vagy a neki mondott mondatokat, sokkal szegényebb lenne a Bibliánk. Hiszen ő a kiválasztott, elhívott tizenkettő közül is az egyik legkiválasztottabb tanítvány. De egyben az egyik „legemberibb” is – épp ezért lassan kétezer év után is rengeteget lehet tőle és általa tanulni.

Őszintén bevallom, sokszor irigylem Pétert, mert személy szerint olyan mondatokat kapott a Mestertől, amelyeket olyan jó lenne bátorításul nekem is hallanom. „…én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited” (Lk 22,32a) Micsoda mondat ez Jézustól! Mennyire ismeri az embert, és tudja, a kísértés idején nem segít más, csak az imádság.

S még döbbenetesebb az üzenet, ha belehelyezzük a szövegkörnyezetbe. Jézus a tanítványaival az utolsó vacsorát költi. Nagyon jól tudja, hogy néhány óra múlva mi vár rá, és azt is tudja, pontosan tudja, kiválasztottai, így Péter hősködése is csak nagyotmondó ígérgetések lesznek. „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” – hangzik Péter fogadkozása. „Mondom neked, Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem” – szól a Mester józan válasza. Nem véletlenül „biztosítja be” tanítványát, és teszi érte a legnagyobbat: imádkozik érte.

Az angolban a „kishitű” szó megfelelője a half-hearted kifejezés, ami magyarul annyit tesz: fél szívű. Elképesztően találó! Hiszen gondoljunk csak bele, a kishitűség idején mennyire összeszorul a szív, és szinte kitöltik helyét a kétségbeesett, aggódó érzések.

Azon a bizonyos nagycsütörtöki éjszakán bizony Péternek is csak fél szíve volt, mint ahogy nagyon sokszor nekem, nekünk is. De nem kell irigyelnünk Pétert, mert az evangéliumok fényében nekünk is szól nap mint nap, percről percre a jézusi biztatás: „…én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited”. És ennél nagyobb biztatásra nincs is szükségünk!

Boda Zsuzsa: Nevető Sárák…

Milyen sokszor azok vagyunk! Sátor mögött lapuló, kishitű, öreg Sárák! Tulajdonképpen mindenünk megvan; valójában még talán több is, mint kellene. Talán magunk sem tudunk róla, mennyi irigy és féltékeny szempár figyeli azt, ami nekünk fel sem tűnik, mert megszoktuk, mert számunkra már természetes. Amit a kívülálló az életünkben nehézségnek lát, mi belülről nézve „fel sem vesszük”.

Sára is ilyen volt: szépsége az uralkodóknak is feltűnt, kitartása és akaratereje a bizonytalanságokon is átsegítette, férje révén ő is a kiválasztottak közé került. Mégsem volt felhőtlenül boldog. Valami hiányzott az életéből, és ezért mindent odaadott volna. Küzdött, hadakozott, kétségbeesett, belefáradt, majd újra perelt férjjel, Istennel, szolgálóval, önmagával. A többszöri nagy ígéret birtokában mégis türelmetlen volt. Egyfelől sürgette az időt, de az évek múlásával legszívesebben mégis visszapörgetette volna azt.

Ismerjük jól az érzést: valamit nagyon szeretnénk, és az idő látszólag „ellenünk dolgozik”. Fiatalon szeretnénk olyan tapasztalatokkal rendelkezni, amit csak többéves munka árán lehet megszerezni. Mostani életkedvünkkel, egészségi állapotunkkal szívesen nyugdíjba vonulnánk, hogy a sok szabad időt úgy használhassuk fel, ahogy most elképzeljük. Ilyenkor azokat a küzdelmeket és harcokat akarjuk megspórolni, amelyeket jelenleg kellene megvívnunk.

Az Úr csillagtengernyi utódot ígért Sárának, ám ennek semmi jele nem mutatkozott. Sára végül megöregedett. Az idő múlásával reménye fogyott, harciassága cinizmussá változott. Talán már az ígéreteket is hallucinációnak tartotta.

Akkor váratlanul így szólt hozzá az Úr: most. Most végrehajtom, amit megígértem, most megkapod, amire annyira vágytál, most teljesítem a kívánságod. Sára is „emberből volt” – földi logikájával csak nevetni tudott az angyal szavain.

Egy-egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben vajon a mi életünkbe hányszor lépett be az Isten? Hányszor mondta: most, amikor mi már rég feladtuk, amikor már nem is reménykedhettünk abban, hogy kívánságunk teljesül? Amikor – képletesen – mi is a sátor mögött nevettünk Istenen?

De Isten nem nevetett együtt Sárával a Mamré tölgyesében. Csak kérdezett: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?” (1Móz 18,14) Elkeseredésünkben, feladott harcainkban, féltő aggodalmainkban tőlünk is ezt kérdezi: „Van-e valami lehetetlen az Úr számára?”

Sára életében akkor és ott jött el az ideje annak, hogy Izsák megszülethessen. A mi életünkben is tudja az Úr, mit mikor rendel el, és milyen harcok árán, ahogy azt a Prédikátor könyvében is olvassuk: „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” (Préd 3,1)

Jól vigyázzunk tehát: ne váljunk olyan könnyen sátor mögött nevető Sárákká!

Johann Gyula: A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el. (Ézs 42,3)

Szeretett Testvérek!

Hihetetlenül viszonylagossá váltak azok az értékek, melyek mentén boldog életet élhetünk, olyat, amire visszagondolva, úgy érzi az ember, volt értelme a földre megszületnünk. Ilyen a szeretet is. Az is szeretet, amivel Albert Schweitzer otthagyta addigi életét, és elment gyógyítani a rászorulókat Lambarénébe. Azonban az is szeretet, ha a kisgyermek életét féltve a szülő a konnektort piszkáló kicsi kezére legyint. Szeretetnek mondják keresztyén körökön belül azt is, amikor mindent leöntünk valami szeretetnek tűnő rózsaszín löttyel és elhitetjük másokkal, de főleg magunkkal, hogy a jézusi szeretet-parancsolatokat milyen hűen követjük, de a világi „dont worry, be happy”, ne aggodalmaskodjál, légy vidám minden fogat megmutató hamis mosolya is időnként arcunkra fagy.

Isten szeretete azonban nem viszonylagos, az adott helyzettől függő, esetleg sokféleképpen értelmezhető. Teremtő szeretet, amely az embert megtalálva új életet teremt. Luther így fogalmaz: Isten szeretete nem megtalálja, hanem megteremti azt, ami szeretetre méltó, az ember szeretete viszont abból fakad, hogy valamit szeretetre méltónak talál.

Az isteni erő megteremti az élet lehetőségét ott is, ahol az emberi szem már csak halált lát. A megrepedt nádszálat, a füstölgő mécsest is felhasználja. Nem elitet válogat magának, hanem mindenkit megszólít, utolér, támogat, egyszóval, szeret. Az ember szemében a szeretetnek annyi formája létezik, hogy ezeket mérlegelve szükségképpen viszonylagossá válik, hogy mi is az igazi szeretet, az Örökkévaló szeretete azonban akkor is örök, amikor megrepedt nádszálként vagy füstölgő mécsesként fordulunk hozzá.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, add, hogy életünk nehéz időszakaiban rád figyeljünk, hozzád kiáltsunk. Légy velünk Urunk. Ámen.

Johann Gyula: Ezt mondja az Úr: A kegyelem idején meghallgatlak, a szabadulás napján megsegítlek. (Ézs 49,8a)

Szeretett Testvérek!

Tudjuk, hogy mekkora a különbség az általában való hallgatás és segítés, ill. a meghallgatás és megsegítés között. A hallásunk sokszor megcsal minket, és hihetetlen hangokat, szófoszlányokat tárolunk, szinte öntudatlanul. Eszembe jut ezzel kapcsolatban egy gyermekkori történet, amit még a zeneiskolában hallottam. A történet a török által megszállt Magyarországon játszódik a 16. század végén. Egy magyar falut megtámadott egy török lovas egység, a férfiakat, nőket, gyermekeket rabszolgaláncra kötve elhurcolták. A kicsiket török iskolába vitték. Évek múlva, amikor fordult a hadi-szerencse, az anyák kiszabadulva fogságukból rátaláltak a medreszben régen elvesztett gyermekeikre, de mivel hosszú idő telt el, néhányan a kisgyermekekben nem ismerték fel még csecsemőként elvesztett kicsinyüket. Sokáig próbálkoztak, keresték az ismert vonásokat, hátha valami emlékezteti őket, és segít az egymásra találásban. Mikor rájöttek, hogy ez így nem megy, és elkeseredve szembenéztek azzal, hogy esetleg szemtől-szembe nézve sem ismerik fel egymást, az egyik anya énekelni kezdte azt az éneket, amivel minden este elaltatta gyermekét. A kicsi azonnal felismerte a régen hallott dallamot és hozzászaladt, egymásra találtak.

A gyermek meghallotta a szülői hangot, megtalálták egymást, felismerték, hogy összetartoznak.

Egy kicsit így képzelem az isteni meghallgatást és megsegítést is. Ő szól, bennünk pedig ott van a megismerésnek nem csak a vágya, hanem a képessége is. Ha pedig ez a kettő találkozik, létrejön az újra és újra megújuló kapcsolat: meghallgat és megsegít minket. Ma is.

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, kérünk adj nekünk készséget, hogy felidézhessük magunkban hangodat és ez által ma is rád találhassunk. Ámen.

Johann Gyula: A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el. (Ézs 42,3)

Szeretett Testvérek!

Ugye tartani kell magunkat a végsőkig, addig, amíg a látszat fenntartható. Minél tovább azt bizonygatni egy indián mozdulatlan arcvonásaival, hogy minden rendben van. Persze koránt sincs minden rendben, de ha ezt megtudják, akkor már nem tartanak erősnek, azt mondják itt valami baj van és ha ezt mondják, ott újra kell építeni az image-t és ez már nagyon nehéz. Ha látják a problémát, vagy a felülkerekedés az, ami motiválja velünk szemben az embereket vagy a túlzott segíteni akarás egy nagy adag szánakozással. Nehéz eldönteni melyik a kevésbé fájdalmas. Persze testi – lelki problémával élni és közben azt mutatni, mintha ebből semmi sem lenne igaz, nagyon nehéz. Mert ez már nem az életről szól, hanem valami elképzelt álomvilágról, ahol a dolgok másképp vannak, mint a valóságban. Hordjuk betegségünket, fájdalmunkat és úgy érezzük, a legtöbb az, ha mélyen magunkba temethetünk mindent. Hiszen az e világi tapasztalat szerint a gyengét elsöprik, elnyomják. A Szentírás azonban arról tanúskodik, hogy ez csak a földön működik így. Szembe kell nézni problémáinkkal, betegségeinkkel, fájdalmainkkal, gyengeségeinkkel. Szembe nézni és a nagy Gyógyító, az Úr elé vinni őket. Hogy miért? Hogy valódi csodák csak ritkán történnek? Azért kell elé vinni, hogy megtanítson velük együtt élni, hogy megerősítsen bennünket, emberek vagyunk mindennel együtt, az Ő emberei.

Imádkozzunk: Szerető Urunk, nehéz szembe néznünk önmagunkkal, hiszen sokszor kiderül másra számítottunk, kérünk egészítsd ki arcvonásainkat a Te vonásaiddal. Ámen.