Ifistábor

Hidasi Péter – Matusek Marcell: Ifistábor

Az idei ifistáborunkat a már jól megszokott, festői szépségű Magyaregregyi várvölgyben tartottuk. Az időjárás rendkívül kedvezett a különféle szabadtéri programoknak: a minden nap megtartott reggeli és esti áhitatoknak, a délelötti csoportbeszélgetéseknek valamint a közös métázásnak, akadályversenynek és persze a strandolásnak. A természet közelsége és a programok sokszínűsége segített feledtetni a hétköznapok fáradságait, gondjait, a csoportbeszélgetések pedig segítettek jobban megérteni a Jézusi példázatokat.

A tábor legkiemelkedőbb közösségi élménye a péntek este megtartott úrvacsorás istentisztelet. Mindig nagy élmény megtapasztalni a közösség megtartó erejét. 35-en jöttünk a táborba, 35 különböző élethelyzetből, és mégis átéli az ember, hogy van, amiben egységesek vagyunk.

A tábor 5 napja alatt mindenki megtalálhatta és megkaphatta azt, amire szüksége van: közösségi együttlétet és a személyes elcsendesedést, elmélyülést egyaránt.

Szombat reggel úgy indulhattunk hazafelé, hogy mindenki vitt magával olyan élményt, amiből erőt meríthet, s ami elkísérheti őt élete minden napján.

Fábián Orsolya: „Adta a tábor”

Alighogy hazaérkeztem a Szélrózsáról, máris gyors mosás, ki-bepakolás a szárítógépbe és újra csomagolás volt a program, hiszen másnap reggel már várt engem Magyaregregy, az ifis tábor. Valószínűleg akármelyik táborozótól megkérdezhetnénk, hogy „Milyen volt az ifis tábor?” Biztos, hogy az illető elmosolyodna, és gondolkozás nélkül rávágná azt az egyszerű mégis sokatmondó, mindent kifejező, Kulich-eredetű szót, hogy „Adja.”. Én ennél valamivel részletesebben szeretném megfogalmazni, hogy miért volt ez az öt nap fontos a számomra, mit adott nekem ez az idei tábor, és azt hiszem, kivétel nélkül mindannyiunk nevében is leírhatom a következőket.

Ha fel kellene sorolni mindent, hosszú lenne a lista:

Közös élményeket – amiket még sokáig emlegethetünk, és amiket csodálatos volt együtt átélni.

Hosszú beszélgetéseket – aminek hatására talán egy kicsit más emberré váltunk.

Új barátokat – akikre talán már régóta kíváncsiak voltunk, csak nem volt még alkalom a megismerkedésre, de akikkel mostantól minden Pénteken megörülhetünk egymásnak.

Közös titkokat – amire egy-egy szóval utalva cinkosan összenevethetünk.

Jóindulatú őszinteséget – amiből levonhattuk a tanulságot anélkül, hogy megbántódtunk volna.

Odafigyelést és szeretetet – amire minden ember vágyik, és amit még jobb viszonozni.

Sok örömöt és nevetést – amit több ezer fénykép bizonyít, és amitől még mindig fáj a hasizmom.

Alkalmat a gondolkozásra – ami segített hitünk elmélyítésében.

Sokáig folytathatnám még a sort, de remélem, az eddig felsoroltak is bőven szemléltetik a legnagyobb élményemet és örömömet a táborral kapcsolatban, amit valamelyikünk úgy fogalmazott meg, hogy csapatként, társaságként jöttünk és összetartó közösségként mentünk el.

Ehhez biztosítottak hátteret és lehetőséget a tábor tervezett és nem tervezett programjai, a tábor légköre és a tábor helyszíne. A Csendséta, a Láthatatlan Színház hitünk elmélyítésére, Istenen való gondolkozásra teremtett lehetőséget. Közös élményként emlegethetjük a Csendsétát követő csendben ücsörgést, halk esti énekek dúdolását és a csillagok bámulását a Máré várában, valamint a strandolásokat, a métázásokat, a terv nélkül kibontakozó közös zenélést- éneklést- táncolást, a tábortűz hangulatát és az Úrvacsorás Istentiszteletet, amikor egymás kezét szorítva együtt térdepelhettünk Isten oltára elé. Új barátokkal ismerkedhettünk meg például az ebéd megszerzése céljából minden egyes nap 40°C-ban gyalog megtett több kilométeres út alatt, vagy a reggeli áhítatokat követő csoportbeszélgetések alkalmával, ahol hosszas beszélgetések során megismerkedhettünk társaink gondolataival, véleményével, kérdéseivel és válaszaival. Nem csak az emberi kapcsolataink, hanem Istennel való kapcsolatunk is erősödhetett e beszélgetések és néha viták alkalmával. A sok öröm és nevetés forrása például a gusztustalan dinnyeevő verseny, a lányok diadalával és fiúk szégyenével jellemezhető kötélhúzások, a vetélkedő minden egyes feladata, a mosogatás közben kialakult vicces helyzetek, a patakban fürdetés vagy éppen az Üsd a jobbat! játék voltak.

A tábornak ugyan vége lett, de minden egyes pillanata belevésődött a szívünkbe, az elménkbe és a lelkünkbe. Biztos vagyok benne, hogy elég erős közösséggé formálódtunk ahhoz, hogy szinte semminek nem szakadt vége azzal, hogy a tábor utolsó napja elérkezett, mert minden Pénteken találkozunk majd és mindent ugyanott folytathatunk, építve a közösséget és saját személyiségünket egyaránt. Végül szeretnék visszautalni a bevezetésben már említett, címadó „Adta a tábor.” kifejezésre: valóban a tábor adta, a tábor tette lehetővé, a tábor teremtette és biztosította a lehetőséget ahhoz, hogy egy ilyen remek közösséggé formálódhasson a mi ifink.

Weltler Gábor evangélikus lelkész:

„Mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam.”
(Gondolatok a csömöri ifis tábor után, 2010. július)

Idén már harmadszor vehettem részt (vezetőként) a csömöri ifi hagyományos magyaregregyi nyári táborában. Számomra ez a hét csakúgy, mint a korábbi években, idén is a lelki feltöltődés ideje volt, amelyet egy olyan közösségben élhettem át, ahová bizonyosan nagyon jó tartozni, s amely minden tekintetben példamutató. Meggyőződésem e mai, erőteljesen individualista világunkban, országunkban, egyházunkban – amikor azt halljuk folyton-folyvást: „valósítsd meg önmagad!”, s lépten-nyomon az önzés mindennapi életünkben is testet öltő formáiba botlunk –, hogy szüksége van a fiataloknak és a felnőtteknek egyaránt közösségi élményekre. Sajnos a legvédettebb, legbensőségesebb és – mondhatom talán – a legbiztonságosabb közösségek, a családok is lassan-lassan elemeire hullnak. Rémisztő statisztikák látnak napvilágot. A támasz nélkül maradtakat pedig mindenféle erők próbálják magukhoz csábítani. Ebben a tekintetben van talán a legnagyobb szerepe az egyháznak a 21. században, hogy valódi közösséget teremtve felkarolja az egyedül lévőket, magányosokat, kicsiket és nagyokat egyaránt, és társadalmi hovatartozástól, nemtől, rangtól függetlenül mindenki számára elérhető, védett és örömökkel teli alternatívát nyújtson, egy valódi menedéket, ahol a középpontban nem emberek, földi hatalmak, talmi érzések, küzdelem és teljesítmény, hazug és ostoba dicsőségvágy, hanem az élő Úr Jézus tündököl!

Ilyen közösségben tölthettem el az elmúlt hetet Magyaregregyen, a csömöri ifi nyári táborában, amely valójában egy csodálatos „lelki utazás” volt. Utazás, ahol egy hűséges útitárs is mellénk szegődött, s példázatai útján kalauzolt bennünket. Olyan példázatok útján, amelyek kikezdik, felrázzák az emberi gondolkodásunkat, kizökkentenek a hétköznapok monotóniájából, s valami egészen más világba, Isten országa, s annak titkai felé irányítják figyelmünket. Mert minden ilyen alkalom lényege, hogy találkozzunk Istennel, élő kapcsolatunk legyen Vele: szent igéjén, az imádságon és az éneken, de a beszélgetéseken és a játékokon keresztül egyaránt.

Minden reggel áhítattal kezdődött, amelyen a nap témája került elő! Kedden a szőlőmunkások példázata nyitotta a sorozatot. A példázat szerint a gazda egy dénárt adott azoknak is, akik reggeltől dolgoztak szőlőjébe (akikkel egyébként ebben az összegben egyezett meg, akikkel „szerződést kötött”), de ugyanennyi volt a bére a délután ötkor munkába állóknak is. Igazságtalan? Az egész napon át robotolók szerint igen. Emberileg nézve igen. De ott feszül minden lázongásunk mögött a Gazda kérdése: „Tán azért gonosz a ti szemetek, mert én jó vagyok!” Isten jóságával szembesültünk az első napon, aki nem érdemek szerint osztogat, hanem nagy kegyelméből mindenkinek ugyanazt a jót szeretné adni. Ezért fontos a vele való élő kapcsolat.

Szerdán a tékozló fiú példázata szembesített minket, a sokszor Isten ellen lázadó, a csak a saját erejében és észében bízó énünk reménytelen helyzetére. Hányszor hagytuk ott mi is lelki otthonunkat, az atyai házat? Mégis van remény: az Atya így is tárt karokkal vár. Nemhogy szolgasorba dönt, de karjaiba zár, szép ruhába öltöztet, gyűrűt húz ujjunkra, s lakomát csap. Ilyen öröm van ugyanis a mennyben egyetlen bűnös, Istentől eltávolodó lélek megtérésén. Persze emberi igazságérzetünk megint riadót fúj, látva az idősebb fiú reakcióját: „Ő minden pénzed eltékozolta, s te megjutalmazod?” Nekem pedig még egy kecskegidát sem vágatsz le, hogy a barátaimmal mulathassak?” Mi is feltesszük a kérdést: hol itt az igazság? Csak Isten végtelen szeretetében bízva és élve leljük meg a választ: van megújulás, van kegyelem, van irgalom. Mielőtt együtt lázongnánk az idősebb testvérrel, érdemes önmagunk szívét is mérlegre állítani: vajon mi nem a tékozló gyermekek vagyunk? Vajon nekünk nincs szükségünk ugyanúgy Isten kegyelmére, mint a fiatalabb fúnak a példázatban?

A csütörtöki példázat már a végidők felé irányította figyelmünket. A nagy vacsora, ahová egy meghívott sem jött el, mert mindenféle nevetséges indokkal inkább a távol maradás mellett döntöttek. A példázat szembesített minket is az Isten hívását sokszor elutasító, s a vele való találkozás elől inkább a távolmaradást választó viselkedésünkkel. Eszünkbe juttatta az ige azt a sok-sok nevetséges kifogást, amellyel mi magunk is újra és újra visszautasítottuk a hívást. Elzárkóztunk a gyülekezet vagy épp az ifjúság közösségétől. Pedig a hívás szól, a vacsora készen, s ha mi nem töltjük fel a helyeket, a kegyelmes Isten feltölti mással. Legyünk hát figyelmesek a hívó szóra! – szólt a 4. nap tanulsága.

Végül pénteken a nagy elválasztás, a juhok és a kecskék példáján keresztül az utolsó ítélet került előtérbe. Az igaz bíró: Isten. Ő dönt, s mi csak kegyelmében bízhatunk. Nem sorolhatunk emberi érdemeket, nem dicsekedhetünk elért eredményeinkkel. Számomra e példázat legmegdöbbentőbb mozzanata, hogy mindkét fél meglepődött. Az igazak nem tudják miért állnak a jobbon, s a másik oldalon állók is értetlenek. Mert nem emberi számítások alapján dől el, hogy ki, hol áll. Egyedül Isten dönti el. Akik hisznek benne, azok lehetnek eljövendő országának tagjai. Talán ismert előadónk dalszövegének egy sora is jól szemlélteti mindezt: „hogy hited mit ér, arról bírád ítél.” Számunkra az egyetlen remény, hogy az igaz bíró, nem más, mint a trónon ülő Bárány, a bűnösök Megváltója! Hiszed? Akkor élni fogsz! – bátorított minket a pénteki nap példázata.

A lelki utazáson fontos állomások voltak a reggeli áhítatok utáni egyéni elcsendesedések a Biblia mellett, ahol mindnyájan személyesen találkozhattunk az ige szavaival, s szembesülhettünk a nekünk szóló üzenettel. Ehhez hasonló élmény volt ezen a lelki utazáson a mindennapi csoportbeszélgetések sora, ahol szűkebb körben mélyedhettünk el a napi példázat rejtelmeiben. Szintén csodás tapasztalat volt számomra a fiatalok által megszervezett csendséta, amelyen már ránk esteledett, amikor felértünk a Máré várához, s hosszú a csend után ismert énekek segítségével vált elevenen átélhetővé: „Itt az Isten köztünk.” Mert ez a lényeg: közösség Vele, s közösség egymással. A láthatatlan színház is sokakat segített közelebb kerülni Istenhez, de a közös filmnézések szintén ezt a célt szolgálták, ahol más emberek életén keresztül ismerhettünk rá személyes gondjainkra. Nem voltak kevésbé hasznos részei a hétnek a délutáni játékok, a strandolás – az önfeledt öröm pillanatai –, és a beszélgetések sem. Az egész hét megkoronázása pedig a táborzáró úrvacsorás istentisztelet volt, ahol egészen személyesen és bensőségesen átélhettük azt, amit e kis írás címül szántam: valóban Megváltó Urunk vendégei voltunk az egész folyamán, aki e hét után számunkra már nem „ismeretlen Isten”.

Napi ige

Gyülekezeti események