Győri Gábor Dávid vizsga-igehirdetése

Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket.
Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.
Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.
Abban az országban fogtok lakni, amelyet őseiteknek adtam. Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek. Ez 36, 25-28

Baj van!

„Tipikus tünetei jól ismertek, azonban néha nem könnyű felismerni, mivel a tünetek mértéke nagy egyéni különbségeket mutat. Gyakran nem jár olyan drámai tünetekkel, mint ahogy azt a tévében vagy a moziban láthatjuk. Nőknél, idősebb betegeknél, illetve cukorbetegeknél a tünetei kevésbé kifejezettek. Vannak olyanok, akiknél egyáltalán nincsenek észlelhető jelek. (…) Bármikor kialakulhat, munkában, sportolás közben, pihenéskor, illetve mozgás esetén is. Bár hirtelen is kialakulhat, sokszor már órákkal, napokkal vagy akár hetekkel korábban figyelmeztető jelek jelentkeznek.”

Az idézett mondatokat a szívinfarktusról lehet olvasni, egy internetes oldalon. Talán nincs olyan, aki ne hallott volna róla, lehet hogy többen sajnos közvetlen közelről kellett, hogy találkozzanak vele. De mi is a szívinfarktus? Kicsit utána olvasva a témának számomra is kitisztult a kép: a szívinfarktus az, amikor a szívet körülvevő és tápláló valamelyik ér elzáródik, és ezért a szívizom adott része sérül, illetve elhal. Ez adott esetben rövid időn belül halálhoz vezethet, ahogy azt sokszor valóban a tv képernyőjén elénk tárják, de egyre többször hallani olyat is, hogy valaki „lábon kihordott” akár több kisebb infarktust is, és szinte észre sem vette, hogy min ment keresztül. Persze nem tűnt el nyomtalanul a probléma, hiszen a károsodás, sérülés látható nyomokat hagyott a szívén.

De miért beszélek egy templomi szószéken ilyen orvosi kérdésekről? Mert maga Ezékiel próféta az, aki 2500 év távolából egy számunkra is ennyire aktuális és eleven képpel tárja elénk az Isten diagnózisát: baj van!

Baj van, mert a szív, melynek dobbannia és lüktetnie kellene, szinte teljesen merev és érzéketlen. Baj van, mert a lélegzés, amelynek oxigénhez kellene juttatnia, nehézzé vált, és a helyzet egyre fojtogatóbb. Baj van, mert a kéz, amelynek mozdulnia kellene nehéz, és a láb amelynek lépnie kellene, fel van dagadva és mozdulatlan. Baj van, mert a tiszta szoba rendetlen és átláthatatlan szövevénye hálózza be a koszos, ragadós pókhálóknak. Baj van, mert mindannak, aminek az életben szentnek, tisztának és féltékenyen őrzöttnek kellene lennie, pőrén ki van teregetve az utcára és ki van dobálva a szemétdombra. Baj van, mert az életünk a nem rendeltetés-szerű használat miatt idő előtt tönkremegy, elamortizálódik, működésképtelenné válik. A használati utasítás már rég nincs meg, vagy ha mégis, akkor érthetetlen nyelven szól, mintha nem is a mi életünkhöz írták volna, a szerelőkről pedig egymás után derül ki, hogy valójában nem értenek hozzá és több kárt okoznak, mint hasznot.

Kedves Testvérek! A prófétai diagnózis ott és akkor Izrael népéről szólt. A fogságba került nép számára fel kellett tárni a valós helyzetet. Bűneikkel és az Isten akaratának megszegésével, kiforgatásával és fejre állításával, bálványimádással, szeretetlenséggel újra és újra bemocskolták azt, amit Isten magáévá fogadott és tisztává tett: önmagukat és a földet, amelyet Istentől kaptak. De szól ez a diagnózis rólunk is, akik talán egyre gyakrabban találjuk magunkat hasonló helyzetben, hogy az, aminek működnie kellene, nem működik. Az egykor öröknek hitt szerelem kihűlt és az esküvőn élet- és segítőtársul fogadott gyönyörű arából az életet megkeserítő házisárkány lett, a fess lovagból pedig részeges lehetetlen alak. Hogy a gyönyörű kisbabából kezelhetetlen narkós tinédzser, a vélt szeretettel és önfeláldozással nevelt gyerekből a szüleit mindenükből kiforgató hálátlan örökös lett. A bizalmunkba fogadott jóbarátból alattomos ellenség, a bizalommal megválasztott vezetőből korrupt élősködő. És így lesz sokszor az életet ígérő közösségből is megszokás és kiürült tradíció.

Sorra éljük át lelki életünk kis infarktusait, csalódásait, összetöretéseit, és felemás heges gyógyulásait, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy nincs tovább. A tünetek lehetnek látványosak, vagy kevésbé feltűnők, de a diagnózis végül is ugyanaz: beavatkozás hiányában a végkimenetel kétséget kizáróan halál.

A prófétai diagnózisban egyértelműen a végstádiumról van szó, amikor a beteg már semmit nem tud tenni. Az egyetlen cselekvő Isten lehet, aki végrehajtja a szükséges beavatkozást, a szívátültetést.

Az orvos, a teremtő, aki megtisztítja és feltárja a műtéti területet. „Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket.” És elvégzi a transzplantációt: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.”

A számunkra már szinte rutin műtétnek tartott szívátültetés Ezékiel korában az ember számára lehetetlen kategóriáját jelentette. De miért a szívet kell kicserélni? Mert a szív az Ószövetségben az egész ember egzisztenciális közepe, a gondolat, az érzések és az akarat középpontja, ahol a döntések születnek. A helyzet valójában ott az Édenkertben romlott el, amikor az ember elkezdte az életét nem rendeltetésszerűen használni. Amikor a döntését az Isten ellenében hozta meg, amikor azt kezdte latolgatni, hogy vajon miért ne az én akaratom érvényesüljön, vajon miért nem kaphat teret az én vágyam, szándékom, kívánságom? Hányszor és hányszor látjuk ennek a történetnek a megismétlődését ma, és vesszük észre magunkon. Amikor az én kényelmem, az én életterem, az én céljaim minden fölé kerülnek, és bárkin és bármin átgázolnak, nem kis sérüléseket okozva közben magunknak is. És hová vezet ez a történet? Ahhoz a végstádiumhoz, ahol már nem kérdés többé, hogy én mit akarok, mert már nincs erő akarni sem, csak a teljes elesettség van.

Ekkor kerülhet sor erre az újjáteremtő aktusra. A szív cseréjére és az Isten Lelkének transzfúziójára. Mert ez jelenti az élet kezdetét. Ahogy az első teremtésnél az Isten Lelke keltette életre a megformált testet, úgy most is ez a Lélek az, amely életet ad. És ez a Lélek az, amely újra és újra kell, hogy adassék, hogy nehogy megtörténjen a kilökődés.

Kedves Testvérek! Ez a műtét történt meg a tanítványokkal az első pünkösdön, amikor az addig reszkető szívek, és légszomjjal küszködő lelkek egyszer csak feléledtek, a bénult tagok megmozdultak, a néma szájak kinyíltak és a tanítványok a zárt ajtókat kitárva elindultak a város főterére, hogy mindenkinek hirdessék azt, ami valósággá vált számukra. Mert tudták ők addig is, hogy mi történt. Bizonyosan mindannyiukba beleégtek Jézus egyes szavai, talán memoriterként tudták egész mondatait, történeteit visszaidézni, Biztos, hogy voltak olyan jézusi mondások, amelyeket többször is hallottak a Mester szájából; nem lehetett elfelejteni őket! És különösen így lehettek a nemrég átélt húsvéti eseményekkel, amelyeket nem lehetett kitörölni az emlékezetükből. De mindez nem lett életté számukra. Mindez nem oldotta fel a félelmüket, nem válaszolta meg kérdéseiket, nem adott célt és értelmet az életüknek.

Úgy voltak, mint a páciens, aki ismeri a műtéti eljárás lefolyását annak minden apró részletéig, de mégis meghal, ha nem hajtja végre rajta valaki a műtétet. Úgy voltak, hogy rendelkezésükre állt a donorszerv, de mégsem kezdett dobogni az ő bensőjükben.

Nem vagyunk-e mi is sokszor így. Ismerjük a bibliai történeteket, tudjuk a választ a káté kérdéseire, évente végigjárjuk Krisztussal a keresztutat, csak éppen nem válik mindez életünk részévé. Nem befolyásolja a döntéseinket. Élünk egy általunk stabilnak hitt szövetségben Istennel – ahogy a zsidók fáradhatatlanul folytatták a kultuszi előírásokat, és mondogatták: „az Úr temploma van itt közöttünk”, de nem vették észre, hogy az Úr már nem kapott helyet az életükben. Már nem voltak vele közösségben. Már nem volt tartalom, csak kiüresedett formák.

Pünkösd ünnepe éppen erre szeretné felhívni a figyelmünket. Hogy teljesen mindegy, hogy Jézus megváltotta a világot, hogyha ez számomra nem válik valósággá. Ha ez számomra nem jelent szabadulást és megváltást. Ha ez az én életemben nem hoz változást, nem hozza a félelmek eltűnését, a tagjaim megmozdulását. Ha nem tudok szabadulni mindazoktól, amik a múltból fojtogatóan fogva tartanak és képtelen vagyok még megtalálni is az Isten akaratát az életemben, nem hogy megcselekedni azt. Pedig az Isten a saját szívét adta oda, hogy ne halljunk meg donor hiányában. A saját Fiát adta oda, hogy éljünk többé ne mi, hanem a Krisztus éljen bennünk! Hogy az ő ereje és akarata kezdjen el munkálkodni bennünk. Hogy így hozzuk meg döntéseinket és úgy tudjunk viszonyulni egymáshoz, ahogyan ő tette: az Isten szeretetével. Ezért van szükség a Szentlélekre és Jézus Krisztusra, mert egyébként meghalunk.

A mai szívátültetettek életkilátásai meglehetősen jók. A kezdeti problémák után ma már meglehetősen jó százalékban tudják megakadályozni a kilökődést, és sokszor éveket, néha évtizedeket kapnak azok, akik időben kaptak új szívet. Örök életet azonban egyik orvos sem ígérhet, még a legújabb őssejtkutatások révén sem.

Milyenek az Isten szívátültetettjeinek kilátásai?

A közelgő biztos halál helyett újra teljes életet ígér ez az eljárás, újra otthon, újra közösségben élve. A fogságban élők számára ez utolsó mondat sem volt irreálisabb az előzőeknél: ki gondolhatta, hogy a Babiloni Birodalom egyik pillanatról a másikra összedől, és újra hazatérhetnek az ígéret földjére. De Isten betartotta ígéretét, és megmutatta hatalmát népe történelmében.

Számunkra is állnak ezek az ígéretek, de nem időleges földi keretek között, hanem az örökkévalóság távlataival. A Lélek kiáradásának másik nagy csodája a közösség ajándéka, amely összeköt addig ismeretlen embereket, közös nyelvet beszélőkké tesz mindenféle nációkat, és egy akarattal – az Isten akaratával – együtt élő gyülekezetet hoz létre. A szövetség teológiájából így lesz megélhető, élő valóság, az Istennel való szoros közösség: „az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek.”

Olyan sokszor törhet ránk a magány. Úgy élünk egymás mellett családban és gyülekezetben, hogy közben egyedül vagyunk. Úgy ülünk a templompadban, ifin és bibliaórán, hogy nem elegyedünk szóba Istennel. És egyszer csak azt érezzük, hogy baj van!

„Tipikus tünetek jelentkeznek, melyek jól ismertek, azonban sokszor nagyon nehéz a baj mértékét felismerni, mivel a tünetek mértéke is nagy egyéni különbségeket mutat. Gyakran nem jár olyan drámai tünetekkel, mint ahogy azt a tévében vagy a moziban láthatjuk. Vannak olyanok, akiknél egyáltalán nincsenek észlelhető jelek. (…) Mindeközben bármikor kialakulhat, munkában, sportolás közben, pihenéskor, illetve mozgás esetén is. Bár hirtelen is kialakulhat, sokszor már hetekkel, hónapokkal, vagy akár évekkel korábban figyelmeztető jelek jelentkeznek.”

Van rá életet mentő gyógymód, mindenki számára elérhető lehetőségként!

Kérjük-e Istennek ezt a pünkösdi ajándékát, amely feltár, gyógyít, új életre indít és közösséget teremthet számunkra?