Északi Egyházkerületi közgyűlés Csömörön

Gyülekezetünk adott otthont az utóbbi évek legfontosabb, tisztújító egyházkerületi közgyűlésének. Az ünnepi istentisztelet keretében iktatták be dr. Fábri Györgyöt, akit az egyházkerület új felügyelőjévé választottak.

Szeptember 21-én, pénteken a templom és a gyülekezeti ház körül már délelőtt igen nagy volt a sürgés-forgás. Az ünnepi készülődés alapján érezhető volt, hogy igen fontos eseményre készülődik gyülekezetünk, és nem túlzás azt mondani, hogy az egész falu: Csömörön tartották ugyanis a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének közgyűlését.

A délután 2 órakor kezdődő istentiszteletre zsúfolásig megtelt a templom. Egyházunk számos vezető tisztségviselője, az egyházkerület esperesei, több neves hazai tudományos és közéleti személyiség és a csömöri hívek sokasága előtt került sor a közgyűlést megelőző egyházi szertartásra. Dr. Fabiny Tamás északi egyházkerületi püspök igehirdetésének legfontosabb üzenetét a következő mondata fejezi ki legérzékletesebben: „Az igazság megszabadít, a hazugság szolgává tesz.”

Az istentisztelet második részében a nemrég megválasztott új egyházkerületi felügyelő, dr. Fábri György saját gyülekezetének meghatott és büszke hívei előtt tette le a hivatali esküt. Székfoglaló beszédében nagy hangsúlyt fektetett a társadalmilag leszakadt rétegek és egyúttal az egyházkerületen belül tapasztalható komoly különbségek problémájára. Külön köszönetet mondott szűk családjának, rokonainak, az egész gyülekezetnek és Solymár Péter nyugdíjas lelkésznek a korábban kapott sok segítségért.

Ezután többen külön köszöntötték a megválasztott felügyelőt és sok sikert kívánva Isten áldását kérték munkájára: Benczúr László leköszönő felügyelő, Prőhle Gergely országos felügyelő, Radosné Lengyel Anna, déli egyházkerületi felügyelő, aki egyúttal Gáncs Péter elnök-püspök üdvözletét is tolmácsolta, Szabó György, a leköszönő nyugati egyházkerületi felügyelő, Kákai István országos irodaigazgató, Johann Gyula csömöri lelkész.

Az istentisztelet után a közgyűlés tagjai és a vendégek a gyülekezeti házban rendezett fogadáson vettek részt, ahol a csömöri hívek szeretetvendégsége mellett lehetőség volt beszélgetni, eszmecserét folytatni, sok régi ismerősnek üdvözölnie egymást. A vezető egyházi személyiségek mellett jelen volt az eseményen dr. Kroó Norbert, a Magyar Tudományos Akadémia volt főtitkára, Nagy Tamás, a MOSZ elnöke, Sasvári Szilárd korábbi országgyűlési képviselő, dr. Kiss Paszkál egyetemi docens, a Felsőoktatási Műhely folyóirat főszerkesztője.

Ezt követően került sor a hosszan tartó, mintegy négyórás közgyűlésre, ahol a közgyűlési tagok több tucat posztra új tisztségviselőket választottak, hat éves időtartamra. Többek közt a püspökhelyettesi tisztre Krámer György pilisi lelkészt, az egyházkerületi másodfelügyelő posztra pedig Bak Pétert választották. A tisztújító közgyűlést Fábri István csömöri polgármester, a helyi gyülekezet tagja is köszöntötte.

Néhány héttel ezelőtt még budai helyszínnel hirdették meg az eseményt, ám gyors egyeztetés után sikerült elérni, hogy a frissen megválasztott egyházkerületi felügyelő szülőfalujában és egyúttal saját gyülekezet előtt tehesse le a felügyelői esküt. Ezért a szép gesztusért, és egyúttal egyházunk vezetőinek ez irányú rugalmasságáért hálás köszönettel tartozunk. Reméljük, hogy a rendezvény megszervezésével elégedettek voltak a résztvevők! A sok pozitív visszajelzés megerősítette gyülekezetünk tagjait abban, hogy remélhessük: rászolgáltunk a bizalomra. Köszönjük a lehetőséget!

Felügyelői székfoglaló beszéd

A csömöri gyülekezeti közösségen túli Magyarországi Evangélikus Egyházzal bő három évtizeddel ezelőtt, középiskolásként találkoztam először, amikor az akkori Evangélikus Teológia Könyvtárában szakirodalmat kerestem a Jónás könyve című Babits-vers elemzéséhez. Az akkor kikölcsönzött Muntágh és Pröhle könyveket, jelentem, többszöri noszogatás után visszavittem, ám a Jónás-történet, mint a törekvés nélküli (sőt, annak ellenébeni) elhívatás története sokáig foglalkoztatott. De csak most, amint a felügyelői eskü utáni percekben a megírt beszéd oldalaiba kapaszkodva igyekszem a rend és szokásaink szerint megfogalmazni mondandómat, most érzem át igazán, mennyire szorongóvá és menekülővé válhat az ember kicsinységében a rá rótt feladathoz képest.

Pedig nagy a kísértés egy megtisztelő szolgálat kezdetének emelkedett pillanataiban, az elhívatás testvéri közösségben történő megélésekor inkább büszkeséget, beérkezettséget, kevélységet érezni, mintsem alázatot és megilletődést. Jómagam a hitét botladozva megélő keresztényként, a csömöri gyülekezetben felnőtt evangélikusként, önkéntesként néhány szempontot behozva a Magyarországi Evangélikus Egyház életébe folyóiratokon, fórumokon, kutatásokkal, mindig tisztelettel néztem kívülről az egyházban munkálkodó lelkészeket, tisztségviselőket, presbitereket, köztük édesanyámat. Amikor az idei nyárelőn ösztönzést, elhívást kaptam erre a feladatra, nagy meglepetéssel, de protestánshoz illő fegyelmezettséggel fogadtam. Bármennyi is az egyéb teendő, bármennyire is kevésnek érzem az erőt és alkalmasságot, egy csömöri evangélikus családban felnevelt, hitvalló keresztény nem futhat se Tarsusba, se más kibúvót nem kereshet, ha mértékadó emberek szerint szükség van a munkájára. S ne tagadjuk azt sem, hogy a lehetőség együtt dolgoznom a teológiai felkészültsége és prédikációs elhivatottsága, emberi tisztessége okán általam messziről és közelről egyaránt tisztelt Tamás püspökkel, vagy Prőhle Gergő országos felügyelővel, amúgy majd’ harminc éve egyetemi társammal, barátommal, s a többi az egyházat előre vinni igyekvő testvérrel vonzó távlatot kínált.

Persze, a felelős tisztségviselő szemszögéből megismert helyzete az Északi Egyházkerületnek, a magyarországi evangélikusságnak nem ad okot arra, hogy akárcsak ezekben az ünnepi percekben is csupán a lelkesítő perspektívára gondoljunk. Egyházkerületünkben drámai szélsőségekkel kell szembesülnünk, tapasztalva főként a keleti országrészekben végletessé és szinte véglegessé vált elnyomorodást. Keresztény ember, keresztény gyülekezet nem fogadhatja el a megélhetés, helyenként fedél, emberhez méltó életkörülmények nélküli létezés tényét, a gyermekek jövőtlenségét, a tanuláshoz, nevelődéshez, közösségi normák elsajátításához való hozzáférés lezáródását. Hogy a szociális összeomlás több gyülekezetünk létét fenyegeti, csak még átélhetőbbé teszi számunkra a kiszolgáltatottságát botrányát.

De ahol nem a nélkülözés, ott az elmagányosodás, a rosszkedv, a lelki sivárosodás, az értékvesztés mind sötétebb tónusait láthatjuk. Hát mire adhatna választ egy keresztény egyház, ha nem erre? Mi volna más a feladatunk, mint elsőbben is a saját közösségünkben, az evangélikusnak keresztelt, evangélikus hagyományú emberek között újraépíteni a szeretet, a bizalom, a megbocsátás világát s ennek érdekében alakítani egyházi működésünket?

Ehhez kerületi felügyelőként tőlem bizonyára azt várhatjátok, hogy a felsőoktatási és tudományos világban szerzett tudásomat, tapasztalataimat, kapcsolataimat, a kommunikációs és szervezetépítési gyakorlatomat hasznosítsam. Mivel a felmérések és mindennapi élményeink szerint az egyházon kívüli társadalomban sem ismeretlenek a válsághelyzetek, így vélhetően ezekkel a készségekkel hasznosan szolgálhatok majd.

De megfordítva már nem takarózhatunk a társadalmi meghatározottságokkal. Mi lenne más a küldetésünk, mint másképpen működni, mint amire a világ nyomorúságossága minket is sodorna? Ha másutt szórják a pénzt értelmetlen építményekre, akkor mi elsősorban a szellemi építkezésre, a teológiára, a képzésre, a közösségteremtésre költsük a szűkös forrásokat. Ha másutt a hatalmi arrogancia, az erő kultusza uralkodik, akkor mi legyünk képesek alázatosnak és egymást megértőnek lenni a közegyházi, szervezeti életünkben. Ha másutt a mértéktelen önérvényesítés, a kaparj-kurta önzősége az életelv, akkor mi éljünk az együttműködés kultúrájában. Ha másutt a zavaros, kiskapukat nyitogató mutyizás dívik, akkor mi értelmes rendben és fegyelemmel működjünk. Ha másutt az alattvalói őszintétlenséget követelik meg, mi legyünk a szabad és öntudatos protestánsok respublikája. És ki más tudhatná a legjobban, mint a magyar szellemi életben mindig is meghatározó evangélikusság, hogy a tanulás, a képzés, a tudomány viszi előbbre a közösséget, s ezeknek a lehető legmagasabb színvonala, amire bizony áldozni kell!

Tartsunk tükröt a társadalomnak, tartsunk tükröt egymásnak a személyes életünkben. De ezt tegyük az evangélikusként keresztelt Thomas Mann mondása szerint: olyan legyen ez a tükörkép, amire érdemes hasonlítani!

Hogy ezek ne csupán vágyálmok legyenek, professzionális szervezetre is szükség van, de leginkább bizalomra egymás iránt és bölcs belátásra, nyitottságra. Vegyük észre, mi történik a nagyvilág evangélikusságában, tanuljunk a jó példákból. Rázzon fel minket német, osztrák, skandináv testvéreink bátorsága abban, hogy szembenéznek saját felelősségünkkel a szekularizáció, a gyülekezeti fogyások, a keresztény szűkülés folyamatában! A Szentlélek munkáját protestáns ember nem várja tétlenül: engedjük, hogy a mi erőfeszítéseink révén is köztünk legyen!

Az egyházszervezetnek az a dolga, hogy teremtsen lehetőségeket, kereteket, alkalmakat és közszellemet a legnagyobb hiányaink ellenében. Célszerű méretű és valódi evangélikus tartalmú intézményrendszert működtessünk, annyit vállalva, amennyire valóban van erőnk. Adjunk lehetőséget az önkéntes munkára, amivel könnyítünk lelkészeink terhein, hogy ők mind több energiát fordíthassanak lelkipásztori szolgálatukra, a személyes lelkigondozásra.

A felügyelői szolgálatot annak tudatában vállalom és kezdem meg, hogy egyházunk új stratégiája ezeknek az elveknek a jegyében kínál közös cselekvési irányt. Azon igyekszem majd, hogy a jól érthető és sok-sok részigazságot tisztességgel védő, de az egyházi működés hatékonyságát elgyengítő szervezeti esetlegességeket türelmes, ám határozott egyeztetésekkel oldjuk fel a közös értékek alapján.

A mai napon megalakuló egyházkerületi közgyűlésnek, lelkészeinknek, gyülekezeti szolgálatban lévőknek a közös munkája adhat csak reménységet arra, hogy képesek leszünk elfogadni Isten segedelmét és friss szemmel, tisztuló szívvel, erős hittel, eredményes munkával tehetünk egyházunkért.

Ebben magas mérce áll előttünk, személy szerint különösen előttem. Főhajtásként mindazok áldozathozataláért, emberi tartásáért, szakmai teljesítményéért, akik az elmúlt évtizedekben, és kiemelten is a most záruló időszakban vállalták egyházunk és egyházkerületünk működtetésének szolgálatát, külön is szeretném megköszönni Benczúr László leköszönő felügyelő testvérem eddigi munkáját. Laci, a Te alázatod, bölcsességed, emberséged, szakmai ismereteid, megbecsültséged nyomasztóan elérhetetlen példa lenne számomra, ha nem bírnám, bírnánk hálával fogadott szavadat, miszerint az egyházi szabályzatok miatt ugyan valóban le kell köszönnöd posztodról, de szó sincs elköszönésről. Velünk maradsz hitbéli testvérünkként, barátunkként, és amivel legalább ennyire élni szeretnénk, egyházunk munkásaként is, egyáltalán nem csupán tiszteletbeli protokoll-címmel. A Jóisten őrizzen meg (önzően mondom először:) nekünk, gyülekezetednek, családodnak, barátaidnak, szakmádnak, egészségben, jókedvben, hitben minél hosszabb ideig!

Arra is figyelmeztet az egyházat vállukon és szívükön hordozó testvérek életútja, hogy nagy feladathoz magamnak is az Úrtól kell elsősorban erőt, kegyelmet kérnem. Az elsőt azonban már meg is kaptam: különleges áldás, hogy a felügyelői esküt itt tehettem le, a keresztelésem, konfirmációm és házasságom után immár negyedszer állva ennél az oltárnál, a csömöri gyülekezet figyelmétől szeretetétől övezve, barátaim, társaim, kollégáim támogatását érezve.

Készülve ezekre a percekre, először a szomorúság volt rajtam, mert azok, akiknek leginkább köszönhetem, hogy itt állok most, már nem lehetnek velem. Azután visszagondoltam nagyapám erejére, szilárdságára, édesanyám szeretetére, vidámságára, édesapám munkabírására, széles jókedvére, nagymamám keménységére, hitbéli hűségére – és derűs szívvel bizonyosan érzem, hogy Isten kegyelméből itt vannak velem, a lelkemben és a megérdemelt nyugalomból nézik (ahogy a mamára emlékezhetünk, ő nem minden aggodalom és intő szó nélkül) egyházi szolgálatom első tétova lépéseit. De látom őket a testvéröcsém, keresztmamám, rokonaim, a csömöri gyülekezet tagjainak arcvonásaiban, szemében, éneklésében, imádságában. Így őrizzük együtt őket, egymást, a hagyományainkat, a közösségünket.

Ez a hagyomány, ez a közösség állt mellettem az elmúlt közel ötven övben, és ennek a számonkérő ereje emlékeztet mindig a teljesítés elégtelenségére. Akkor érzem ezt igazán, amikor a tizenkét évvel ezelőtti oltár előtti alkalomra gondolok, ahogyan Isten áldását kértük házasságomra. Hála az Úrnak, hogy most odafordulhatok azokhoz, akikkel ezen a helyen álltunk!

Solymár Péter, Tiszteles Úr, Péter bácsi, aki megtanítottál a hitelvekre, elvezettél a konfirmációra, az úrvacsora kegyelmét először közvetítetted nekem – és aki sok éven át tanítottál Luher Márton nyelvére, kinyitva számomra a világot, a tudás megszerzésének ma sem szűnő vágyát. Tudom, azokból a talentumokból, amelyekről olyan sokat beszéltél nekem, alig tudtam jól gazdálkodni bármelyikkel is, és hiába fogadtam meg mind a mai napig a tőled kapott konfirmációi igém parancsát és választottam mindig a szoros kaput és keskeny utat, majd mindenem elpazaroltam, amiről számot kellene adnom, ahogy ezt József Attila írja. Mégis, áldásodat kérem, hogy ebben a szolgálatban nagyobb hittel indulhassak el, neked pedig sok erőért imádkozom.

Tündi, tudom, hogy alig teljesítettem valamit abból, amit a szövetségünkkel ígértem neked. Isten felfoghatatlan kegyelme, hogy mégis kitartottál mellettem, különösen az elmúlt, gyötrődésekkel teli hónapokban. És bár az evangélikus egyház, a keresztény hit szolgálata nem közös vállalkozásunk, mégis, te mutattad meg nekem a készüléskor és elfogadáskor, hogy milyenné kell válnom, ha meg akarok ennek felelni, te vittél el arra az útra, Luther Mártont követve, ami felkészített a következő évekre. Azt kérem Istentől, hogy a felügyelői szolgálatból nem hogy újabb terheket ne kelljen rádraknom, hanem több szeretet, odafigyelés és (reménység szerint) számodra is a jövő bíztatása szülessen meg.

Sokan vannak itt, akikkel örömben, bajban, szeretésben és viszályban, de valamiképpen összekötve éltünk éveket, évtizedeket s remélem, fogunk is még. Vannak, akik nem lehetnek itt, mert (jórészt az én gyengeségeim miatt), ma is túl nagyra nőtt távolságok választanak el egymástól. Az imádságságomban és a jövő reménységében ők is benne vannak, különösen a gyermekek. „Ahány igazság, annyi szeretetet”.

Talán szokatlan, hogy ilyen személyes érzésekről beszélek egy hivatalos alkalommal. Nem véletlenül vagy elérzékenyülésből teszem. A minapi Teológus Csendesnapon fogalmazódott meg sokunkban, hogy nincs kétféle szeretet: Isten iránti és embertársaink iránti. Egy a szívünk, egy a szeretetésünk. Ha nem tudunk megbocsátani, nem tudunk jobbá válni, és emberebbé szeretni, ha nem tudunk segítséget adni és segítséget elfogadni egymás között, akkor a kereszténységünket otthagyjuk a padokban, kilépve a templomból, ahogyan Gáncs püspök fogalmazott.

Pedig hiába tesszük professzionálissá (bár sikerülne!) az egyház szervezeti működését, hiába kommunikálunk hatékonyan, hiába válunk ismert és kedvelt tényezővé a társadalomban, ha még egymást sem tudjuk megszólítani szeretettel, elfogadással. A teológiai gondolatokat, az exegézist, a hitbéli tanítást lelkészeinktől, teológusainktól várjuk – én hívőként és megnyugvást, feloldozást kereső emberként csak annyit közvetíthetek nekik és mi magunknak is, hogy a krisztusi örömhír csak egymás szemébe néző, a szenvedést és esendőséget feldolgozni képes emberként szólít meg minket.

Nagy kegyelem, hogy ma Hitvalló Egyházat nem egy embertelen állami hatalommal lepaktáló egyházi szervezettel szemben kell építenünk, mint a nagy gondolkodó és mártír lutheránus Bonhoeffer tette. Hiszem és látom, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház, annak Északi Kerülete bővelkedik megújulásra kész, Krisztusért küzdő, önmagával szembenézni képes szolgálókban. Közéjük belépni nagy tisztesség nekem, velük, veletek együtt őrizni a hagyományt és frissíteni a hitet életre szóló, felemelő hivatás, bármilyen tisztségben tehetem ezt.

Legyünk hát együtt láthatóan evangélikusok, kérem, imádsággal és őszinteséggel támogassatok ebben. Isten áldjon mindnyájunkat tudásban, szabadságban!

Fábri György