Gyászbeszéd Gubek Mária ravatalánál, 2012. október 31-én Csömörön

Az Úr békessége legyen mindnyájatokkal! Ámen.

Gyászoló Gyülekezet, kedves hozzátartozók és Fébé-tagok, kedves barátok és ismerősök!
Azért vagyunk most együtt, hogy búcsút vegyünk egy szeretett embertől, akit Isten, az Úr 81 éves korában, hosszú, súlyos betegség után magához szólított az Örökkévalóságba.

Krisztusban szeretett testvérünk, GUBEK MÁRIA hazamenetelekor hallgassuk Isten Igéjét a 23. zsoltárból:

Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.
…Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy:
vessződ és botod megvigasztal engem

„Nem szűkölködöm” – így vallott életéről a zsoltáros. Pedig olyan ember volt ő is, aki megjárta az élet magasságait és mélységeit. De hitte azt, hogy „az ÚR az én pásztorom”! Ez vigasztalóan hangzik, és újra meg újra bizakodóan.

Így értette ezt a mi Mancikánk is. Bármi történt is. Az élete Istentől megáldott volt, minden betegség és szenvedés terhe ellenére, amiket az utolsó éveiben viselnie kellett.

Hitben igyekezett életét Isten kezéből venni. Már fiatal korában Fébé-diakonisszaként akart szolgálni. Ez azonban nem teljesülhetett. De ez nem akadályozta meg őt abban, hogy mindenütt, ahol csak lehetett tegyen az emberekért, hogy ilyen módon legyen az Úr szolgálóleánya.

Mancika sokoldalúan tehetséges volt, és képességeivel mindenhol segített, ahol csak tudott. A nagy Fébé-közösségben is, ahova évtizedeken át tartozott. Hosszú éveken keresztül nélkülözhetetlen tagja volt a Választmánynak. Ott főként a pénzügyek fölött őrködött nagy hozzáértéssel és megbízhatósággal. Itt Csömörön az ő házában is sokszor találkoztunk, hogy nyugodt körülmények között átbeszéljük a legfontosabb ügyeket.

Különösen szeretetteljes és személyes kapcsolat fűzte Túrmezei Erzsébet főnökasszonyhoz, aki szintén itt Csömörön találta meg második otthonát, életében és halálában is.

Az egyházi és a helybeli közösség számára is sokat jelentett Mancika. Erről még lesz szó más helyen. Mindenhol magas tisztségeket töltött be.

A gyülekezetben 27 évig Solymár Péter lelkésszel dolgozott együtt, majd Johann Gyula lelkésszel újabb 5 évig. Mindez összesen 32 éves jó együttműködést jelentett, a gyülekezet felügyelőjeként.

Mancika igen közkedvelt volt. Amikor az utcán ment, akivel csak találkozott, mindenkihez volt egy jó szava. Szívesen adott, akár barátoknak, ismerősöknek, vagy éppen a falu szegényebbjeinek. Senki nem felejti el, hogy milyen segítőkész volt.

Később neki magának is segítséget kellett elfogadnia, ami bizony sokszor nehezére esett. Sok segítője volt, nők és férfiak, akik ma is közöttünk vannak, és akiknek különösképpen hálásak vagyunk.

Kedves Gyülekezet, nemde érthető itt az, amiről a zsoltár szól: Ha a halál árnyéka völgyében járok is – vagy jó időkben is: nem félek semmi bajtól, mert te, Istenem, velem vagy:

A mi Urunk ereje abban rejlik, hogy Ő az Övéivel van, hogy nem hagyja őket magukra, akkor sem, ha betegek, és sok türelemre van szükségük ahhoz, hogy megtanulják: Isten útjai nem mindig egyenesen vezetnek. De Ő velük van, és Igéjével vigasztalja őket. Ezt Gubek Mária újra meg újra megtapasztalhatta, minden testi gyengesége ellenére is.

A betegágyban töltött idő nagyon hosszú és nagyon nehéz volt. Isten segítségével mégis ki tudta bírni ezt a nem könnyű időt. Ez az időszak Isten rendkívüli közelségének időszaka volt.

Akkor is, amikor szeptemberben, a házában együtt vehettünk úrvacsorát, ez olyan volt, mint valami ajándék. Ehhez áldását adta az Úr. Ezt valamennyien éreztük.

Kedves Gyülekezet, hogy Isten velünk van, és senkit nem hagy szükséget szenvedni – ahogyan a zsoltáros imádságából hallhattuk – ez vigasztaljon ma bennünket mindnyájunkat azzal a vigasztalással, amit csak Egyvalaki adhat: Isten, a mi Urunk és Megváltónk életünkben és halálunkban.

Legyen Neki dicsőség, most és mindörökké. Ámen.

Gertrud Heublein
diakonissza

„A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam:
Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr az igaz bíró, azon a napon, de nem csak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az Ő megjelenését.”

2. Timóteus 4: 7-8.

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Gyászoló Gyülekezet!

Pál apostol testamentumát olvastam fel az imént, amelyben visszatekint az apostol a földi életére és előre is tekint a halálon túlra. Ez lett Gubek Mária, testvérem és munkatársam testamentuma is, – aki évekkel ezelőtt kedves énekeit és ezt az Igét helyezte szívemre, elköltözése esetére.

Pál apostol két dolgot mond az életről: az élet harc, és az élet egy nagy versenyfutás. 2000 év óta nem változott ebben a tekintetben az emberi élet. Ezt a harcot nem öldöklő fegyverekkel vívjuk. A hívő ember nemes harcot vív, amelyben legtöbbször önmagát kell legyőznie, azért, hogy élete kedves áldozat legyen mások szolgálatában. Szolgálat a családban, szolgálat a gyülekezetben: presbiterként, később számvevőszék elnökeként, majd 32 éven át a gyülekezet hűséges felügyelőjeként.
Szolgálat sok évtizeden keresztül a Fébé Diakonissza Egyesületben, pénztárosként és választmányi tagként. Szolgálat Túrmezei Erzsébet testvér mellett, aki „édes lányom” – ként emlegette őt.
Szolgálat 34 éven keresztül a csömöri postán, ebből 20 esztendő vezetőként. Szolgálat az Önkormányzat képviselő testületében, a népjóléti bizottságban, az ügyrendi bizottságban több cikluson keresztül. Szolgálat díszpolgárként az egész faluért. És szolgálat a népfőiskolai találkozók megszervezésében sok-sok éven át a saját otthonában…
Azt gondolom, Gubek Mária megharcolta ezt a nemes harcot: a betegségével,
kenyérkeresőként, gyermekként, keresztanyaként, mint evangélikus gyülekezeti tagunk, mint ennek a falunak megbecsült polgára: és sokszor az első vonalban, ahová az Úr állította. És a harcban azért nem maradt alul: mert volt Ura, Krisztusa, aki maga harcolt érette, mellette és helyette…

Pál apostol második bizonyságtétele szerint: a földi élet futás, versenyfutás. És bizony nem mindenki mondhatja el Pál apostollal, hogy a „futásomat elvégeztem!”
Sokaknak elfogy az erejük, kifulladnak és leállnak a pályán. Szinte hallom Mancika hangját, ahogy nem is egyszer elhangzott tőle egy-egy szívroham után: Az éjjel majdnem itt hagytalak benneteket…
Gyászoló testvéreim, adjunk hálát azért, hogy testvérünket Jézus Krisztus erősítette, vezette, adott neki egy születésétől fogva beteg szívvel bibliai kort, 80 esztendőt!

És a bizonyságtétel legdrágább része: „a hitet megtartottam…”
Gubek Máriát 15 évesen egy Fébé lánykonferencián hívta el az Isten és ő felelt a hívásra. A hitet, amit ajándékként kapott, megtartotta. Nehéz időkben is, amikor a félénkek szerint az „állását tette kockára „megtartotta a hitet, mert Krisztus szeretete megtartotta őt a hit által!

És a jutalom? Pál önmagára nézve mondja: „eltétetett nékem az igazság koronája…”
Mi ez az „igazság koronája”?
Itt a földön a hálás emlékezet. Sírján a koszorúk, a szívekben a hála virágai az életéért. De Isten ennél sokkal többet akar adni az őt szolgálóknak.
Aki Krisztusban van, annak a meghalás nem az élet végét jelenti, csak a múlandóság végét. Mindannak a befejezését, ami itt nehéz, rossz és keserves volt. Ezért ilyen nyugodt Pál, és lehetünk mi is nyugodtak, Krisztusban hívő emberek. Aki arra használta fel a földi életét, amire kapta, annak a meghalás nyereség.
Mi az igazság koronája? Krisztus Urunknak, a mi bűneinkért kiontott vére a kereszten. Amikor búcsút veszünk drága testvérünktől, véssük a szívünkbe az Ige parancsát: harcoljuk meg a hitnek nemes harcát, – a szeretet, békesség és szolgálat fegyvereivel,- és a végén nekünk is megadatik az igazság koronája: mindannyiunknak, akik várva várjuk az Úr Jézus Krisztus megjelenését.

Ámen.

Solymár Péter
lelkész