Karácsony

„Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” – szól több mint kétezer év óta az angyali üzenet.

Ez az örömhír 2010 szentestéjén, az éjféli istentiszteleten is elhangzott. Ezt ünnepeltük a karácsony első napi liturgiában, amelyben az ifisek segítettek, a Johann Gyula által elmondott prédikációban, az énekkar karácsonyi szolgálatában és az úrvacsorában is.

December 26-án, vasárnap reggel a vasárnapi iskolában a gyerekek is erről az örömhírről hallottak a vasis vezetők révén, akik még el is bábozták a Bibliában leírtakat. Az istentiszteleten Solymár Péter lelkész úr is örömmel hirdette: megszületett a Megváltó. Délután pedig az ifjúsági kör tagjai találkoztak, hogy karácsony utolsó órái közül néhányat együtt töltsenek, és az igére figyelés után egymást megajándékozzák.

Sapka, sál, kesztyű, ajándék. Szinte készen állok az indulásra, csak a bal csizmámat kell még felvennem és a kabátomat begombolnom. Testvérem sürgető toporgása és feszült pillantása ide vagy oda, a bal csizma felhúzása bizony időigényes feladat, és a gombolást sem lehet csak úgy siettetni, hiszen a nagy kapkodásban úgyis csak mindig félregombolja az ember. Végre elkészültem. Még egy szippantás a benti meleg levegőből, a csillagszóró füstös, a mézeskalács édes és a fenyőfa emlékeket idéző illata átjárja a tüdőmet, de a következő levegővétel alkalmával már csak nyirkos, hideg levegő csípi végig a torkomat. Nyakamat behúzom, orrom ügyetlenül a sálam alá próbálom rejteni a hideg elől. Kapkodva lépegetünk a havas úton, a csúszósabb részeknél lassítva csak, ezeket megfontoltan közelítjük meg, majd újra szedjük a lábunk, szinte meg se roppan a hó a talpunk alatt.

Majdnem száznegyven éves nyikorgás kíséretében tárul fel az ódon templomajtó. Nem sikolt, amiért elkéstünk, csak mély dörmögéssel dorongol le minket. Lassan beszökik a kabátom alá a templom melege. Nem tudom, hogy tényleg így van-e, de azt hiszem, karácsonykor itt mindig melegebb van a szokottnál. De ez nem olyan meleg, mint amit a fűtőtestek megfelelő beállításával elő lehet idézni. Ez olyan meleg, mint az édesanyák ölelése, a nagyapák kézszorítása, a szerelmesek csókja vagy a barátok üdvözlő hangja. Ez a melegség tölti meg ilyenkor templomunkat, és ez járja át, olvasztja fel a kinti dermesztő hidegről belépő nehéz lábakat, kipirult arcokat, hideg kezeket és szíveket.

Néhányan felfigyelnek érkezésünkre, üdvözlő mosolyokat, megértő intéseket, készséges mocorgást és helyezkedést követően megtaláljuk helyünket az első sorok egyikében, és mi is bekapcsolódunk az éneklésbe. Gyula bácsi is ránk mosolyog nyugtázva, hogy mi vagyunk az utolsó befutók, és megkezdi az áhítatot. Minden pénteken ugyanez a maroknyi csapat hallgatja Isten igéjét Gyula bácsi tolmácsolásában. Nem tudom, hogy a templom hatalmassága, a fenyőfa fényei, az előbb említett meleg vagy a szószék magassága teszi, de sokkal csendesebb most mindenki. Minden évben december huszonhatodikán öt órakor kedvesebbek a mosolyok, nyitottabbak a szívek és halkabbak az énekek.

A templomi alkalmat követi az ifjúsági házban az ajándékozás. Az izgalom a tetőfokára hág, mindenki elhelyezi a kis csomagját a szépen feldíszített karácsonyfa alatt. Néhány fiú már a lányok által készített sütemények körül somfordál, el-elcsenve egy két szemet, majd a többit gondosan úgy rendezve, hogy ne legyen feltűnő a hiány. A kijelölt „angyalkák” meggyújtják a csillagszórókat, majd segítségükkel, egymás után gazdára találnak az ajándékszatyrok is. Háromra szakítjuk el a csomagolópapírt, oldjuk ki a masnikat, és előkerülnek a pompásnál pompásabb ajándékok: saját készítésű gyöngyfa, gyertyák, könyvek, csokoládék, társasjátékok. A kör lassan felbomlik, ki- ki odamegy az ajándékozójához megköszönni, amit kapott, többen pedig a süteményt osztogató lányok köré tömörülnek…

Fábián Orsolya