„Köszönjük, Urunk, hogy ma is felébredtünk…”

Ezzel az énekkel kezdődik a reggeli áhítat 2010. május 5-én, egy teljesen átlagos tavaszi reggelen a kistarcsai szeretetotthonban. A dallamot Kinczler Irénke néni játssza elektromos zongorán, a jelenlévő tizenhat lakó és néhány dolgozó pedig hangosan éneklik, tempósan, ütemesen, tisztán.

A nyolcvankét éves, teológiát végzett Irénke néni ezután elfoglalja a kényelmes fotelt és imádkozik. Arra kéri a Mindenhatót, amire a házban mindenki a szíve mélyén kéri; adjon nekik erőt és hitet elfogadni életüknek ezt a szakaszát is, a helyzetet, amiben most élnek, s áldja meg őket együtt, hiszen ők itt harmincan már szinte egy család, egymás iránti aggodalommal, szeretettel, törődéssel…

1. Az Úr szent Bárányára Teszem le bűnömet, S ott a kereszt aljába’ Békességet lelek. A szívem mindenestül Az Úr elé viszem, Megtisztul minden szennytül A Jézus vériben, A Jézus vériben.

2. Megtörve és üresen Adom magam neki, Hogy újjá ő teremtsen, Az űrt ő töltse ki. Minden gondom, keservem Az Úrnak átadom, ő hordja minden terhem, Eltörli bánatom, Eltörli bánatom.

3. Örök kőszálra állva A lelkem megpihen, Nyugszom Atyám házába’, Jézus kegyelmiben, Az ő nevét imádom Most mindenekfelett, Jézus az én királyom, Imámra felelet, Imámra felelet.

4. Szeretnék lenni, mint ő, Alázatos, szelíd, Követni híven, mint ő, Atyám parancsait. Szeretnék lakni nála, Hol mennyei sereg Dicső harmóniába’ Örök imát rebeg, Örök imát rebeg.

„Nem akartam én lelkész lenni, eszemben sem volt. 1928-ban születtem Kárpátalján. A második világháború idején éreztem azt, hogy egy világ megszűnik, és valami szörnyű jön. Bennem kialakult olyasmi, hogy itt soká nem lesz konszolidáció, és azt sem tudjuk, meddig élünk és én szeretnék valamit csinálni. Nekem az evangélikus egyház nagyon fontos volt, mert Kárpátalján kisebbségben éltünk. Nem voltunk sokan, éppen csak egy kis gyülekezet. Én azt mondtam, hogy szeretnék ennek a gyülekezetnek, akárhogy is lesz, szolgálni. Akkor Budapestre kerültünk, és akkor azt mondtam, hogy teológiára szeretnék menni. 1948-tól 53-ig jártam oda, a legsötétebb ötvenes években. Máig hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt megengedték nekem. Kockáztattam az apám életét, mert ő gimnáziumi tanár volt, s ez nagyon rossz előjel lett volna az ő életében. Megengedték, hogy Sopronba kerüljek olyan időben, amikor az egyházban sem voltak kívánatosak a nők, mert telített volt férfiakkal, nem volt ránk szükség. De bennem volt, hát, ha nem is egy világvége hangulat, de olyan nagy káosz, hogy én bizony akárhogy is, akármeddig is, akár picikébe, de ezt akarom. Tudni akarom azt, hogy ha jön az ateizmus, akkor mit lehet mondani. Erre föl kell készülni, mert itt elkezdődik egy filozófia, egy Biblia-kritika, egy negatív szellemi kampány. No és akkor én azt mondtam, hogy szeretnék ebben szakszerűen valamit tudni. 1953-ban mi a teológián először hárman, aztán öten voltunk nők. Alá kellett írnunk, hogy minket nem fognak alkalmazni. Én megértettem az egyházat: amikor a gyülekezetek összezsugorodnak, félnek és nem tudják fizetni a papot, akkor jöjjön még egy nő? Nagyon sokan szemére hányják ezt az akkori vezetőségnek, de én elfogadtam és aláírtam. Aztán elmentem a püspökhöz, Dezséry Lászlóhoz, hogy én készen vagyok, hová-merre mehetnék? A barátaim hívtak, hogy menjek világi munkát vállalni, műszaki rajzolónak, de a püspök azt mondta, maradjak, majd valami lesz. No hát maradtam gyülekezetben, de fizetni nem tudtak, a szüleim tartottak el. Az egyház egy kongruát biztosított, ami akkor ötszáz forint volt. Mikor apám nyugdíjba ment, akkor nekem is dolgoznom kellett, és hát az egyház továbbra sem akarta, hogy a nők betörjenek oda… Mint az egri nők, olyanok voltunk, vittük a forró vizet, de nem törődtek velünk, mert nem is törődhettek, hiszen nem volt rendezett ez a dolog akkoriban. Nem is akartam én lelkész lenni, csak egy értő ember akartam lenni, teológus végzettséggel. Akkor elmentem világi állásba a Vasutas Biztosító Egyesületbe, aztán orvosbeírónak, majd iskolatitkárnak. Olyan helyekre mentem, ahol nem volt kiemelkedő az állás, ahol eltekintett az igazgató attól, hogy én este megyek gyülekezetbe. Ezt a kettős életet éltem nagyon boldogan. A világi állásból mentem nyugdíjba, aztán elkerültem evangélikus múzeumba és ott dolgoztam egészen öt évvel ezelőttig.

Olyan összetett pálya volt ez. Voltak teológiát végzett nők, akik férjhez mentek és mint papnék szabályosan dolgozhattak. Káldy akkoriban még nem engedte meg a női lelkészséget, és mi páran csak úgy külön éltünk, és a paptól függött, hogy milyen feladatot tudott nekünk adni a gyülekezetben. Voltak nők, akik nagyon hányódtak, egészen tragikus volt a sorsuk. Mellettem volt Koren Emil, aki nekem még ungvári lelkészem volt, s aki nekem védelmet nyújtott, de nem mindenki volt ilyen szerencsés. Szóval ez egy átmeneti korszak volt, ma már avatják, szentelik a nőket is. Ma már nem mennék lelkésznek, de azokban az időkben akartam az egyháznak segíteni akármilyen módon. Én egy kicsit konzervatív vagyok, a női lelkészséget elég nehéz pályának tartom. Ha egyedül marad egy nő és úgy kell végeznie a gyülekezeti munkát, azt én elég nehéznek tartom. Ha több lelkész van egy gyülekezetben, akkor az más, de egyedül egy parókhián, nagyon nehéz…

Itt augusztus óta lakom, de én most is családban élek. Volt egy nagyon jó testvérem, akivel nagyon szerettük egymást és aki két évvel ezelőtt meghalt. Aztán kezdődött a lábam romlása, s akkor az Üllői úti otthonban, ahová szolgálni jártam, megüresedett egy szoba. Akkor én magam körül szépe elrendeztem mindent, s azt mondtam, hogy én azt a szobát elfoglalom, de a lakásomba azóta is hazamegyek havonta. Azt az otthont (az Üllői útit – a szerk.) viszont nyáron feloszlatták, és akkor mehettem volna Csillaghegyre, de én ezt választottam és nem bántam meg, mert nagyon jól érzem magam. Ez egy kis létszámú, barátságos otthon.

Mindenféléről beszélgetünk itt: mindenekelőtt a betegségekről, s abban mindenki kéri a részvétet. Meg kell hallgatni újra és újra, hogyan kezdődött a betegsége, milyen operációi voltak, ezt mindig mindenki elmondja… Most nagyon szeret a társaság énekelni, ami nagyon jó. Aztán szoktunk beszélgetni a virágokról, vagy a főzésről. Van, aki elmondja, hogy ő hogyan csinálta ezt vagy azt az ételt, milyen háziasszony volt, hogy takarított, ilyesmikről. Ketten vannak köztünk, akik szeretik a kertet és csinálgatják is, ápolgatják a virágokat, a többiek inkább csak úgy nosztalgiáznak, hogy igen, nekem is volt… Itt nincs veszekedés, mindig elcsevegünk, de a halálról nemigen beszélünk. Többekben van azért időnként keserűség, a szívük mélyén egy kis csalódás a családban, de azért úgy veszem észre, hogy a többség úgy józanul belenyugodott és elfogadta ezt a helyzetet. Úgy vettem észre, hogy ezeket a reggeli áhítatokat nagyon szereti mindenki, itt úgy összekovácsolódik a csapat. Igen, az az érzésem, hogy ez már egy közösség. Mondta is nemrég valaki, hogy mikor hazavitte őt a fia egy hétvégére, kezdett egy kicsit idegenné válni neki a régi otthona, mert már kicsit vágyódott ide vissza.”