Adta az ifis passió is…

A virágvasárnap esti istentiszteletet rendhagyó módon a gyülekezeti teremben tartották a csömöri evangélikusok, ahol az ifjúság tagjai adták elő saját maguk szerkesztette passiójukat. Mint minden évben, ez alkalommal is nagyon készültek az ifisek; most kevesebb díszlettel, viszont sokkal több idézettel, énekkel és személyes vallomásokkal imádkozták el Jézus szenvedéstörténetét.

Az előadás – mint a bevezetőben elmondták – egyetlen hosszú ima volt, amit az ifisek a terem közepére helyezett matracokon olvastak törökülésben. A körben ülő gyülekezettől azt kérték, csukott szemmel hallgassák őket, hogy ne vonja el figyelmüket semmi külvilágból érkező inger. Még fehér lepedőből tépett szalagokat is előkészítettek a székekre, hogy akinek úgy könnyebb, bekötött szemmel segítse a befelé figyelést.

A műsort teljes egészében az ifisek szerkesztették közösen. Idézeteket hallhattunk Somogyi János, Schvalm Rózsa, Füle Lakos, Páskulyné Kovács Erzsébet, Balk Margit verseiből, és elhangzott Túrmezei Erzsébet Ámon, az ács című költeménye is. Az összekötő szövegeket Fábián Orsolya írta. A felolvasásokat gitárral kísért ifis énekek törték meg, a legvégén pedig az evangélikus énekek egyik legszebbikét, az „Ó, terjeszd ki” kezdetűt énekelték a gyülekezettel közösen.

A mintegy negyvenperces passió végén a fiatal előadók felálltak és áldást osztottak a körben ülők homlokára, vállára és tenyerébe. Többeknek szükségük volt zsebkendőre, amikor levették a szalagokat, és nem azért, mert a fény bántotta volna a szemüket, hiszen a teremben csupán néhány gyertya fénye világított…

A tavalyi, sok díszletet és nagy szervezést igénylő, csoportokban előadott interaktív passió után az idei a maga egyszerűségében volt különleges és megható. Ifis szóval élve, adta. Mindenkinek, aki hallgatta.

Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács

Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: „Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára.
Durva, nehéz… Ne faragj rajt’ sokat.
Sürgős.” És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.
Felkelt az asszony is, a gyermek is.
„Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?” „Eriggy Salomé,
ne is kérdezd!”– döbben föl az apa
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
De jó is volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!
Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator, lázadó
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
„Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.”
Ámon, az ács, verejtéket törül.
És két pribék cipeli már tova.
„Hová, emberek? Csak azt, hogy hova
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!”
„Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?” „Jaj! emlékezem.”
„Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.”
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: „Nem adom. Nem adom.”
„Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.”
„Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!”
„Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet.”
Kavargó, lármás, gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
„Ni hogy’ vérzik! Ni már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!”
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
„Nem az övé! Az enyém, az enyém!
Nekem adjátok! Az az én keresztem!”
Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon,
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét… hiszen az övé volt…
ő ácsolta… Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ó mit se sejt. „Édesapám,
álmomba’ láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt,
mint mikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, úgy-e gyönyörű álom?”
Ámon sötét szeme látóra tágul:
„Királyi széket… faragtam neki…
és uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfábul…
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!”